Lányunk volt mindkettőnk első gyereke. Nem voltunk tapasztalt szülők – egymás szemében sem –, sőt igazából olyan apa és anya, aki nem esik térdre, ha meglát egy cuki példányt a játszótéren. Szóval világra jött a csecsemő, és néhány hét múlva úgy alakult, hogy nekem egy hónapra el kellett mennem dolgozni a Dunántúl déli részére, ahonnan hetente egyszer lehetett hazajutni, a hétvégén.
Az első hiba
Ekkor követtük el azt a hibát, ami életre szóló tanulságot ajándékozott nekünk: feleségem az anyja unszolására úgy döntött, hogy elfogadja a felkínált segítséget, és az újszülött csecsemővel együtt (egy baba hathetes koráig számít újszülöttnek) hazaköltözik a családjához, a szép nagy családi házba, ahol mindenki külön szinten, kényelmesen fér el, és egyáltalán, minden nagyon könnyű és finom lesz, pont, mint a filmekben. Amikor első hétvégén megtértem hozzájuk, fáradt feleséget találtam egy harsányan ordító babával, és persze a körülöttük tüsténkedő nagymamát. Remek, remek. A második hétvége már nem volt annyira vidám, aztán amikor harmadszor is hazamentem, akkor nejem félrevont, és csak annyit mondott, hogy húzzunk innen el mielőbb.
A probléma az volt, hogy anyósom nem tudott mit kezdeni a szülést követő depresszió tünetegyüttesével és azzal a jelenséggel, hogy tüchtig otthonában felütötte fejét egy csecsemő, felborítva a kényelmes, friss nyugdíjas életmódot, cserébe szaros pelenkákat hagyva mindenfelé. És hát persze éjszakánként sem mindig volt alvás, ami miatt az álmos családtagok egyre nehezebben bírták az egyre inkább rémálomba forduló társbérletet a csecsemővel. A hangulatos vasárnapi ebéd után villámgyorsan visszacuccoltunk a belvárosi garzonlakásba, egyben mintegy negyed évre megszakadt a kapcsolatunk gyermekünk anyai nagyszüleivel.
Tűsarok helyett otthonka
Cserébe viszont nőm igen gyorsan belerázódott az anyaszerepbe, ami nyilván szöges ellentéte volt az addigi nagyvárosi szingli nőként követett életvitelnek. (Munka, utána kocsma, majd haza, hó elején taxival, hó végén meg csak úgy négykézláb.) Részemről egy dologhoz ragaszkodtam: még szülés előtt szerezze meg a jogosítványt, ha már előtte tizenhét évig nem tette, mert azt láttam, hogy autó nélkül a kismama még inkább meg van fosztva szabad mozgásának lehetőségétől. Ráadásul a tömegközlekedés csecsemővel szívás. Nem túl trendi álláspont ez, de attól még igaz.
Lányunk szerintem amúgy kifejezetten könnyű kisbaba volt, evett, aludt, még csak be sem sárgult, és mindig jelezte, hogy éppen mit szeretne tőlünk. Én úgy látom, hogy egy ennyire kicsi gyerek mellett az apa szerepe leginkább a problémák megoldására korlátozódik, hiszen az ilyenkor még édesanyjával él szimbiózisban. Egyetlen olyan dologra emlékszem, amikor olyat tudtam kitalálni, ami anyának nem jutott magától eszébe: egy éjszakai felriadás alkalmával sikerült lányunkra varázslatos módon álmot bocsátanom, pusztán azzal, hogy bekapcsoltam négy-öt percre a hajszárítót.
Egyszer mák, egyszer szívás
Fiunk születésekor a Nagy Egyenlítő aztán megadta nekünk mindazt a tapasztalatot, amitől az első esetben megkímélt: egy izgi, közel két hónappal a kiírt időpont előtti születést, különleges komplikációkkal fűszerezve. Helyzetünk érzékeltetésére legyen elég csupán egyetlen mozzanat: amikor nejem három, a Baross Utcai Női Klinika Neonatológiai Centrumának (NIC) szülőszobájában, szülőágyon eltöltött vidám napja után a konzílium végre császár útján való megszületésre alkalmasnak ítélte fiunkat, akkor az összes éppen ott tartózkodó munkatárs – beleértve a rezidenseket – odaszaladt az újszülöttet és sallangjait megszemlélni: mert ritkán látni élő újszülöttet valódi köldökzsinórcsomóval.
Aztán történt a fiunkkal még ez-az, ami miatt egy teljes hónapon keresztül csak fotókon láttuk őt, meg akkor, amikor bementünk hozzá a Madarász utcába, pingvinezni. (Pingvinezni úgy kell, hogy az ember a két tenyerét ütemesen távolítja-közelíti combjaitól és -hoz – a tanácstalanságát kifejezendő.) Amikor végre hazakerült, akkor egy dolgot tudtunk bizonyosan vele kapcsolatban: a koraszülötteket jellemzően azzal rontják el, hogy szénné kényeztetik őket, amiből aztán számos probléma adódhat. Úgyhogy mi majd nem fogjuk. Megtették ezt helyettünk a nagyszüleik, különös tekintettel apámra.
Amikor többet ártok, mint használok
Nejem szinte teljesen reménytelen helyzetből kezdte el az egy hónapon keresztül csupán infúzión meg cumisüvegen keresztül táplálkozó újszülöttünk szoptatását, ami különösen éjszakánként volt roppant kimerítő mindkettejük számára. Én ilyenkor szolidaritásból szintén igyekeztem felkelni melléjük, de mivel szoptatni leginkább csendben és teljes nyugalomban lehet, szerintem ez többet ártott, mint használt. Végül feleségem kitartását siker koronázta, és fiunk több mint kilenc hónapon keresztül fogyasztott anyatejet, ami teljesen felhozta őt a normál körülmények közt született babák szintjére.
Ez azért volt jó, mert közben egy Gyerekszigetre tett kiránduláson, anyámnak hála, a Pető Intézet szakemberei észrevették, hogy fiunknak izomtónus-feszessége van, amit aztán előbb az intézetben gyakorolt tornával, majd Dévény-módszer segítségével kezeltek, sikeresen. Mivel sokszor hordtam őt kezelésre, profi módon megtanultam a bömbölő kisbabát nagykabátról badira kopasztani – és vissza.
A történet eddigi vége hepiend: most, három és fél éves korára fiunk akkora, mint egy kisebb víziló, úgyhogy részemről teljesen elégedett vagyok a magyar egészségügy színvonalával, ahogyan a koraszülött-gondozásban részt vevő szakemberek felkészültségével is.
