A koronavírus-járványt követő lezárások, és a kollektív egzisztenciális félelem megtépázta a divatipar szereplőit, a tömeggyártástól kezdve a luxuscégekig, sorra zártak be az üzletek, álltak le a gyárak, és zajlottak a tömeges elbocsátások. A bezárások Magyarországot sem kerülték el, a főváros és a megyeszékhelyek bevásárlóközpontjaiból sorra költöztek ki a bérlők.
Ahogy a vendéglátóiparra, úgy a divatszektorra is igaz lett, hogy akiknek már a koronavírus előtt döcögött a szekér, azoknak a lezárások és a vásárlókedv drasztikus csökkenése a végső tőrdöfést jelentette.
Világszerte, egymás után zárták be az üzleteiket azok a mamutcégek is, amelyek 2019-ben eszement tempóban terjeszkedtek, ám a pandémia alatt kiderült, hogy a nyújtózkodáshoz túl rövid volt a takaró. A dominóeffektus az egész szegmensen végigsöpört, a válság és az ebből eredő leállások óriási hatással voltak a ruházati, lábbeli- és textiliparra, az üzemek raktáraiban hegyekben álltak a készletek.
A hirtelen jött lejtmenetben a legtöbb cég azonnal behúzta a vészféket, hogy tompítsa a károkat: költségeket csökkentettek, alkalmazottak tömegeit bocsátották el, és elkezdték rohamtempóban erősíteni az online értékesítést. Sok esetben hasztalan, a pandémia ugyanis arra is rámutatott, hogy hiába az új webshop, sok márka a fizikai értékesítéstől függ. A bezárások annyira látványosak voltak, hogy ekkoriban többen vizionálták a fast fashion uralmának a végét, ám most, amikor a járvány lecsendesülőben van, jól látszik, a környezetszennyező óriásnak épphogy csak beleremegett a térde a pandémiába.
Amikor egy globális válság lecsap…
Sajnos a legkiszolgáltatottabbak szenvednek a legtöbbet, és ez alól a divatipar sem kivétel. Egy 2,5 billió dolláros iparágról beszélünk, amely 430 millió embert foglalkoztat, és amikor ennek a gigászi, az egész világot behálózó rendszernek a motorja az egyik pillanatról a másikra leállt, a globális ruházati kereskedelem összeomlott. A világ teljes ruházati exportjának 60 százalékát adó, ázsiai és csendes-óceáni régió számára mindez sokkolóan hatott. Egyes esetekben az import akár 70 százalékkal is visszaesett, és a kiesés legnagyobb elszenvedői azok lettek, akik ez idáig is sanyarú körülmények között, szinte éhbérért dolgoztak.
A Global Fashion Agenda azt írja, hogy 2020-ban csaknem 1100 bangladesi ruhagyár megrendeléseit törölték (vagy egyszerűen nem fizették ki), amely egzisztenciális csődöt jelentett azok számára, akiknek az alacsony bérük miatt nem voltak tartalékaik. Rubana Huq, a Bangladesi Ruházati Gyártók és Exportőrök Szövetségének (BGMEA) elnöke és a bangladesi Circular Fashion Partnership projekt partnere szerint ez 1,2 millió munkás életére volt hatással. Csak Bangladesben.
Bangladesben még mindig a ruhaipar nyújt megélhetést a legtöbb nőnek (Fotó: Mamunur Rashid/NurPhoto via Getty Images)
A női munkások kerültek a legnehezebb helyzetbe, hiszen a pandémia kezdete óta aránytalanul nagy mértékben érintette a nőket a válság, tovább súlyosbítva a munkaterhelés, a foglalkozási szegregáció, a fizetetlen házimunka és a jövedelem terén meglévő egyenlőtlenségeket.
A régió ruhaipari munkásainak többségét pedig a nők teszik ki, és mivel a gyárak nagy része a fejlődő országokban található, rengeteg nő nemcsak a munkáját vesztette el, hanem ezzel együtt a gazdasági függetlenségét, vagyis a szabadságát is. Nyilvánvaló, hogy a divatipar szereplőinek felelőssége lenne, hogy olyan megoldásokat dolgozzanak ki, amelyek enyhíthetik ezeknek a nőknek a szenvedéseit. A Rana Plaza ruhagyár 1134 ember halálával járó összeomlása óta a média és az emberjogi szervezetek figyelme a hasonló üzemek dolgozóira fókuszált, így a divatcégek is kénytelenek voltak lépéseket tenni a munkavállalók érdekében, ám jelentős változás nem történt. A Vogue Business tavaly felkeresett néhány olyan nagyobb márkát, amelyek csatlakoztak a HER projekthez, amely a textiliparban dolgozó nők munkakörülményeinek a javításáért dolgozik. A lap arról kérdezte őket, hogy a pandémia okozta helyzetben hogyan tesznek a nőkért. Sokatmondó volt a válasz: a megkérdezett cégek közül többen csak a saját alkalmazottaikat említették.
Bár Magyarországon a szocializmus leáldozásával a textiliparnak mára csak hírmondója maradt, megkerestük az egyik utolsó, mai napig álló textilgyárat, a Sinka és Társa Kft.-t amely 27 éve állja a sarat a piacon, és még az ázsiai olcsó termékek importja sem tudta kivéreztetni. Sőt, az ott tapasztalható fennakadás nála pozitívan csapódott le. „2021-ben meglepően jó évet zártunk, ugyanis az ázsiai beszállító láncok akadoztak, ezért több cég, amelyek eddig külföldről importáltak, hozzánk fordultak” – mesél az elmúlt időszakról Sinka József, aki úgy látja, hogy a világjárvány alatt egyértelműen kiderült, hogy nem mindegy, a vállalkozások ki vannak-e téve az elakadó szállításoknak. Ennek felismerése után egyre több, nyugat-európai divatmárka kezdte visszaszervezni közelebbre a ruhaipari gyártást Ázsiából. Persze, a világjárvány okozta nehézségek Sinka József cégét sem kerülte el teljesen, 2020-ban kénytelenek voltak bezárni a gyárat egy hónapra, de sikerült úgy átvészelni a nehezebb hónapokat, hogy az emberállományt nem kellett hosszú távon csökkenteni.
„Saját költségen, állami támogatás nélkül”
– tette hozzá Sinka József, aki azt is elmondta, hogy jelenleg húszan dolgoznak a 2 500 négyzetméteres, budapesti textilüzemben: van olyan munkatársuk, aki már 26 éve náluk dolgozik.
A vásárlóktól is függ az igazságosabb jövő
Nyilvánvalóan a mamutcégek vezetőinek felelőssége óriási, ugyanakkor mi, akiknek költésétől függnek a cégek, hajlamosak vagyunk magunkat felmenteni a körülöttünk zajló történesek felelőssége alól.
Gyakori érvelés a vásárlók részéről, hogy az egyéni döntéseink mit sem számítanak a világot működtető hatalmi erőkhöz képest, így nem rajtunk múlnak a nagyobb változások, ám a divatiparban, amely a mindennapi életünket érinti, pont nincs így.
Az élelmiszeriparhoz hasonlóan ez is egy olyan ágazat, amelyben a fogyasztók apró döntései – hol vásárolnak ruhát, meddig hordják, és hol dobják ki – messzemenő hatással vannak a környezetre, a munkajogokra, egész gazdaságokra. Ezzel Sinka József is egyetért, aki szerint elengedhetetlen, hogy minél szélesebb legyen az a vásárlói réteg, akik tudatosan vásárolnak, használnak ruhákat, és számít nekik az is, hogy kik és milyen munkakörülmények között állították elő azokat.
250 tonna ruhát dobunk ki naponta – áll egy molinón, egy 2021-es amszterdami tüntetésen (Fotó: Romy Arroyo Fernandez/NurPhoto via Getty Images)
A főbűnös tehát egyértelműen a szekrényünkben lévő kis szörnyetegek, a fast fashion holmik, és a velük kéz a kézben járó ész nélküli fogyasztás, amit viszont csak mi, vásárlók tudunk drasztikusan lecsökkenteni. Gondoljunk csak bele, évente nyolcvanmilliárd ruhadarabot dobunk ki, és az átlagos ruhadarabot mindössze hétszer viseli a tulajdonosa. Döbbenetes számok, ugye? Akkor mondunk ennél még durvábbat is: egyetlen pamutpóló előállításához 1300 liter, míg egy farmerhez 5000 liter vízre van szükség. Arról nem beszélve, hogy a több mint 2,5 billió USD értékű globális divatipar a szén-dioxid-kibocsátás 10 százalékát termeli ki. Emellett jelentős szennyezést okoz a folyókban és patakokban, miközben a textíliák 85 százaléka évente a hulladéklerakókban végzi.
Nem kell ahhoz klímaszakértőnek lenni, hogy megállapítsuk, amennyiben ez így folytatódik, a bolygónkat és magunkat is elpusztítjuk.
„Úgy vélem, hogy akár felére lehetne felezni a ruhafogyasztást. Az emberek még mindig túl sokat vásárolnak, amivel csak erősítik a divatipar szennyezését” – mondja Sinka József, aki szerint a fiatalabb generáció már jóval tudatosabban gondolkodik a témában. „Nemrég jártak itt nálam a Waldorf iskolából tizenéves gyerekek, akiknek mindezt nagyon magyarázni sem kellett, értették, hogy miért fontos a tudatos vásárlás. Szerintem úgy lehetne változtatni a fogyasztói attitűdön, hogy már az iskolában is a kevesebb fogyasztásra nevelnék a gyerekeket” – magyarázta József, és tapasztalataival egybevág, hogy egyes kutatások azt mutatják, tízből kilenc Z generációs fogyasztó véli úgy, hogy a vállalatoknak felelősségük van a környezeti és társadalmi kérdésekben. Ez a csoport ráadásul az iparág egyik kulcsfontosságú piaca, és meghatározza az iparág jövőjét. A fiatalabb korosztály pedig tudni akarja, hogy a vállalatok, amelyektől vásárolnak, fontosnak tartják a fenntarthatóságot. Egy a kreatív iparágakra vonatkozó felmérés szerint, amely Franciaországban, Németországban és az Egyesült Királyságban közel 5000 felnőtt megkérdezésén alapszik, a kreatív iparágak és a szélesebb körű társadalmi kihívások összekapcsolásában egyre gyorsuló generációváltás zajlik. A Z generáció válaszadóinak egyharmada szerint a kreatív iparágak feladata is a társadalmi problémákra való figyelemfelhívás. Ehhez mérten a tervezők új generációja a divatot egyre inkább arra (is)használja, hogy elősegítse a társadalmi nyitottságot, befogadást. Mint például Bethany Williams brit tervező, aki a hátrányos helyzetű nők oktatását, foglalkoztatását segíti. De visszatérve a túlfogyasztásra, Sinka szerint jóval kevesebb lenne a felesleges ruhaszemét, ha időt, energiát és pénzt fordítanánk a ruhák, kiegészítők, cipők megjavítására, a vásárlási kultúra megváltoztatásához pedig elengedhetetlen, hogy a márkák szerepet játszanak ezzel kapcsolatban a fogyasztók felvilágosításában. Mindez elengedhetetlen a változáshoz, hiszen az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentése csak akkor lehetséges, ha kevesebbet gyártunk, sokkal kevesebbet vásárolunk, és fel kell hagynunk azzal, hogy a ruhákat eldobhatónak tekintjük.
Munkás válogatja át a ruhákat egy bangladesi ruhagyárban (Fotó: Allison Joyce/Getty Images)
Helyette olyan körforgásos divatelveket kell elfogadnunk, amelyek a ruhadarabok életciklusát zárt körként kezelik.
Szerencsére egyre szélesebb körben és egyre több tervező és márka áll át a fenntartható divatra. Ilyen Hegedűs Dóra márkája, a DÜSK is, amelynek első, 2016-os, még DoraHegedus néven napvilágot látott, So You want to be a Rock’n’Roll Star elnevezésű kollekciója már meghatározta azt az irányt, miszerint a márka egyik fő eleme a felelős és fenntartható gondolkodás. Számukra ez már az alapvető tervezői működés része. „Nem halmozunk fel előre készletet, az elkészült mintadarabok alapján történik a rendelés, így nem terheljük felesleges hulladékkal a környezetünket” – mondja a tervező, hozzátéve, hogy a másik fontos tényező, ami meghatározza a munkájukat, hogy manufakturális jelleggel készülnek a termékeik, és igyekeznek a legfenntarthatóbb módon előállítható alapanyag közül választani, zömében olyan anyagvégekből dolgozna, amelyeknek máshol már máshol nem vették volna hasznát.
Jó hír, hogy a tendenciák azt mutatják, hogy a társadalmi felelősségvállaláson túl a divatszcéna egyre több szereplője keresi, fejleszti a fenntartható megoldásokat, és még a kontinens nagy márkái és a fast fashion szereplői is fokozzák ez irányú törekvéseiket, és néhányan célul tűzték ki, hogy 2040-re „klímapozitívvá” váljanak. Maradva a pozitív példáknál: az ASOS 76 százalékkal csökkentette áramfelhasználását az egyik raktárban azáltal, hogy energiatakarékos izzókra váltott. Amikor pedig a Hugo Boss elemezte szállítási műveleteinek szénlábnyomát, rájöttek, hogy a légi szállításról a vasúti szállításra való áttérés 95 százalékkal csökkentheti a kibocsátást.
Ha a jövőt nézzük, Amina Razvi, a SAC ügyvezető igazgatója szerint a kutatások azt mutatják: azok a vállalatok, amelyek sikeresen életben tartják a fenntarthatósági programjaikat és kötelezettségvállalásaikat a válság során is, tartós üzleti előnyre tesznek szert, mire a recesszió véget ér, és a pandémia után fontos szerepet játszanak majd a fenntarthatóbb divatipar újjáépítésében. A szakértő úgy véli, erősebben fognak kilábalni ebből a válságból fenntarthatóság elve mentén működő vállalatok, mint azok, amelyek elkerülnék a környezettudatosságot.