 |
Amikor beállok a sorba, előttem már nyolcan várakoznak. A dolog akkor válik még idegesítőbbé, amikor a pénztárak felett, a nagy transzparenseken elolvasom a nyilvánvaló kamu-szöveget: “Ha háromnál többen állnak ön előtt, új pénztárakat nyitunk. Kis idő múlva eltűnik előlem a sor fele, ám rájövök, hogy az ásványvizekről megfeledkeztem, ezért kikormányzom a kocsit, és kezdődik minden elölről. Veszek még néhány tasak “gazdag levesport, cukormentes energiaitalt, barrikolt borokat. Ja, és vizet.
Mire végre sikerül a pénztárhoz evickélni, már számomra is kiderül, hogy a bevásárlókocsiban heverő árucikkek kilencven százalékára az égvilágon semmi szükségem, másrészt pedig, valószínűleg megint nem lesz elég pénz a kártyámon, hogy kifizessem az irdatlan összeget. A hipermarket pléhdobozát olyan fáradtan hagyom magam mögött, mint frontvájár az éjszakai műszakot. Az idegkimerültség kellős közepén azért megfogadom, hogy ezentúl mindig listát írok a vásárolnivalókról… vagy nem is vásárolok, soha többé az életben.
A következő hónapban persze újra elfogy a víz, és muszáj megállni a hipermarket parkolójában. Elszánt dac ül az arcomra, próbálok tudomást sem venni a csalogató kínálatról, és nem nézek fel, nehogy meglássam, hogy az üzlet túlsó vége a messzeség homályába vész, és a pénztárakig hány akadályon kell keresztülvergődni magam, miközben nem adják meg a jobbkéz-szabályt a gondolák közül száguldva kikanyarodó anyukák.
Hogy a hiba nem a hipermarketekben van, hanem bennem, azt mi sem jelzi jobban annál, hogy a plazáktól is fóbiám van Bár néha ott is történnek érdekes esetek.
A múltkor moziba mentem. Volt időm a filmkezdésig, így csavarogtam egy kicsit, majd beültem egy kávézóba, egy csendes sarokba.
Helló, drágám! szólt hozzám egy platinaszőke, tetovált szemöldökű lány, kék táskát lóbálva.
Szia, bébi! köszönt vissza a mellettem levő asztalnál egy teljesen ugyanolyan csaj, én meg megkönnyebbülve kavargattam tovább a kávéban a cukrot.
Leülhetek? Hoppá… Mi újság van?
Minden rendicsek. Már sokkal jobban vagyok.
A kéktáskás egy kicsit gondolkodik: megvárja, míg az agyi idegpályákon az információ eljut a beszédértés-központba.
Mééér? Még mindig fáj a bokád?
Dehogyis! mondja a táska nélküli. A múltkor tényleg melléléptem a step-aerobic órán, mert elvétettem a ritmust. De… Nem veszel észre rajtam semmit?
Ja… Hol a táskád?
Na ne már! Ezt nézd meg! dülleszti ki a mellét a másik.
Azta’…! Nem mondod…! Megcsináltattad?
Aha. A Józsi fizette. Azt mondta, meglepi magát két cicivel… Csak még érzékeny egy kicsit. Kell még egy hónap, amíg újra aerobicozhatok.
Agyam eldobom! És milyen? Kemény?
Furi. De azért szupi. Úgy ugrál, mint valami gumilabda.
A táskás lány nagyot nyel, a szemében egy kis irigység villan, de azért elismerően nézi a két jókora halmot.
Te… Megfoghatom? Csak azért, érted, hogy milyen a tapintása…
Persze! mondja büszkén a frissen műtött.
Én meg egyre gyorsabban keverem a kávét; már ki is csapott a pohár peremén. És amikor a bepárásodott szemüvegem mögül fel merek nézni a barna örvényből, látom, hogy a táskás tényleg tapogatja a másikat, miközben az diadalmasan néz körbe, és a tekintete megállapodik rajtam.
Mi van, nem láttál még ilyet? mosolyog rám. A számat is fel fogom töltetni!
És akkor azt hogy fogjátok letesztelni? próbálok vicces lenni.
Nahát, ez tisztára bunkó! háborodik fel a táskás. Mindjárt… őőő… Mindjárt… őőő… Mindjárt veszek egy cipőt!
