“Teljesen más életet éltem korábban, és bár gyerekkorom óta nagyon derűs természetű vagyok, aki mindenhol jól érzi magát, és mindenkivel megtalálja a közös hangot, a balesetem előtt, hogy úgy mondjam, nem éreztem meg az élet ízét” – mondta Lukoviczki Réka, aki a saját maga által kitalált RobotGirl néven önálló Facebook-oldalt is üzemeltet, és blogot is ír, ahol inspirálni kívánja olvasóit.
“Hatalmas trauma ért, ami akkor egy nagyon kemény helyzet volt. Azóta viszont sokkal tudatosabban tudom megélni a mindennapjaimat, igyekszem ügyelni az egészséges életmódra, a testmozgásra és arra is, hogy milyen emberekkel veszem körül magam.”
Réka nyíltan és őszintén beszél balesetéről és szeretné elérni, hogy a társadalom elfogadóbb legyen (Fotó: Lukoviczki Réka/RobotGirl)
Réka korábban szeretett a társaság középpontja lenni, saját bevallása szerint “társasági pillangóként” élte az életét, bulikat szervezett és sok energiát fordított arra, hogy másoknak megfeleljen.
“Akkoriban ezt nagyon élveztem, de fájt, hogy félúton valahol elveszett a saját személyiségem” – mondta Réka. “Mostanra viszont szinte teljesen megszűntek az életemben a felszínes kapcsolatok, egyiket-másikat nagyon nehéz volt elengedni, de meg kellett értenem, hogy számomra az igazi barátok a fontosak. Ők is és a saját dolgaim is háttérben voltak eddig, de most úgy érzem, olyan az életmódom, amikor magamra figyelhetek. Ez nem önzőség, hanem egyszerűen arról szól, hogy a saját életem középpontjába kerültem, de ettől még nagyon szeretem az embereket, és most is sokat járok társaságba. A lényeg, hogy az egyensúlyt kellett megtalálnom, ami nem könnyű, nekem például egy ilyen súlyos baleset kellett hozzá.”
Teljesebb, kiegyensúlyozottabb életet él (Fotó: RobotGirl/Facebook)
Réka a balesete után kezdte el írni A lábatlan blogot, amellyel mára túllépett eredeti célján, hogy sorstársainak nyújtson támaszt.
“A baleset után azt vettem észre, hogy a sérültség még akár köztünk is tabunak számít” – mesélte Réka, aki teljesen nyíltan és őszintén beszél amputációjáról. “Az emberek elrejtőznek, félnek erről beszélni. Sok ismerősöm úgy éli az életét, hogy nem is tudják róla, hogy műlába van. Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha csinálnék egy közös platformot, ahol megoszthatjuk az élményeket, ahol segíthetek a friss amputáltaknak, akik nem tudják, hogy mi lesz most. Persze terápiás jelleggel is írtam, ha valami jó volt, vagy rossz volt azt ki akartam írni magamból. Ma már az olvasóim között sokan vannak ‘épek’ is, akik nem találják a helyüket az életben és innen merítenek egy kis inspirációt.”
Karrier, modellkedés, Star Wars
Réka jelenleg formatervező mérnöknek tanul, ahol élvezi, hogy szabadjára engedheti a kreativitását, legyen szó hétköznapi használati tárgyakról, vagy akár belsőépítészetről. Emellett – egyelőre hobbiként – modellkedéssel is foglalkozik, nemrég egy divattervező is felkérte, hogy legyen az új kollekció arca.
“Másnak cipőgyűjteménye van, nekem vádligyűjteményem. Van diszkógömbös, csipkés és sportos is.” (Fotó: Lukoviczki Réka/RobotGirl)
“Még nem tudom, hogy formatervezőként fogok-e elhelyezkedni, annyi impulzus ér mostanában, de tudom, hogy előbb-utóbb oda fogok kerülni, ahová szeretnék, nem izgulok, hogy mit hoz a jövő” – mondta a pályaválasztással kapcsolatban a 23 éves lány. “Ami a modellkedést illeti, most hobbiként tekintek rá, de ha úgy alakul, szeretném komolyabban venni. Nagyon jól érzem magam a kamerák előtt, természetesen tudok mozogni ilyen környezetben is. Ehhez arra volt szükség, hogy el tudjam fogadni, hogy így is tudok nőiesen kinézni, sőt, ezen felül még ‘robotos’ is tudok lenni, amit nagyon szeretek. Szeretném megmutatni az embereknek, hogy bármilyen testi hiány ellenére fel lehet vállalni a gyönyörű testünket, ami úgy tökéletes, ahogy van. Korábban nagyon hiú voltam és nem hittem el, ha valaki azt mondta, hogy szép vagyok, nem tudtam magam ennyire szeretni. Mára ez teljesen megfordult: az a test, amiben élek és az a protézis, amit használok, maximális harmóniában van a belsőmmel.”
A RobotGirl nevet is Réka találta ki, sőt, saját logóját is ő tervezte, az R betűben megtalálhatóak neve kezdőbetűi, illetve a “robotláb” is szerepel benne.
Réka saját tervezésű logója (Kép: RobotGirl/Facebook)
“Nagyon szeretem a sci-fit, mindig nagy Star Wars-rajongó voltam, valahol mindig is Jedi-lovag akartam lenni” – mondta mosolyogva. “A kórházban is ez jutott eszembe, hogy a Jediknek sem volt meg mindig minden végtagjuk, mégis jól harcoltak. Ez is erőt adott, ha arra gondoltam, hogy én így válhatok modern Jedivé.”
Ma már léteznek olyan kibernetikus protézisek, amelyeket a használójuk gondolattal tud vezérelni, amikor Rékát erről kérdezem, nem feltétlenül lelkesedik az ötletért.
“Nagyon nehéz kérdés az ember és a művégtag kapcsolata” – magyarázta. “Azt nem vállalnám, hogy újra megtapasztaljam a kínokat, amiket egy életmentő ötórás műtét után éltem át. Márpedig, minden egyes olyan műtét, amikor valamit beültetnek a testedbe, ugyanúgy kellemetlen, vagy ott a furcsa, idegen test érzése, számomra pedig ez nem járható út. Szerencsére ma már léteznek olyan művégtagok, amelyekkel az aktívabb életmód sem probléma. Mivel én reggeltől estig talpon vagyok, ezért nekem is olyan modernebb protézisre van szükségem, ami ezt lehetővé teszi. De úgy tapasztaltam, hogy a társadalombiztosítás ebből a szempontból jobban működik, mint régen, sokat fejlődött. Ha az ember aktív életet él, dolgozik, esetleg gyereket nevel, vagy sportol, akkor a TB nagy százalékban támogathatja a speciálisabb művégtagokat is.”
Sport-szerelem
A balesete előtt Réka imádta a különböző sportokat, futball, röplabda, kosárlabda, pingpong, futás, úszás és íjászat is szerepelt a kedvencei között. Bár komolyan egyik sportággal sem foglalkozott, mivel úgy érezte, hogy egyik területen sem tudna kiemelkedőt teljesíteni, mára ez a helyzet nagyot változott.
“Érdekes, hogy oda sodort az élet, hogy újra sportolni akarok, és a korábbi lehetőségeimet szeretném valamilyen módon visszakapni” – mondta a Robotlány. “A labdasportok nem biztos, hogy működnének, de a futás a mai napig a szívem csücske, ahányszor rá gondolok, mindig kiráz a hideg, persze jó értelemben. Nemsokára elkészül egy új protézis, amivel már fogok tudni futni is. Nem akarok egyből az élmezőnyre törni, mert ez nagyon hosszú folyamat, amíg a test hozzászokik a műláb használatából adódó megváltozott dinamikához. Ez egy nagyon kemény, spártai kiképzés lesz. Ráadásul nekem szükségem van az edző mellett gyógytornászokra és gyógymasszőrökre is, szeretnék egy ilyen csapatot felépíteni magam köré. Ha pedig összhangba került a testemmel a műláb, ha úgy érzem, hogy működik, akkor nagyobb, nemzetközi versenyeken is szeretnék indulni.”
Rejtőzködés és a társadalom
Réka úgy látja, Magyarországon ma a társadalom nem eléggé nyitott arra, hogy befogadja a sérült, protézissel vagy például kerekesszékkel élőket, ráadásul a helyzetet súlyosbítja, hogy az akadálymentesítés gyászos helyzete miatt sokan tényleg nem vagy csak nagyon ritkán hagyják el az otthonukat.
Réka egész nap jön-megy, nincs, ami megállítsa (Fotó: RobotGirl/Facebook)
“Két oldala van ennek a történetnek, az érintettek sokszor szégyellik magukat, vagy rejtőzködve vonulnak csak ki az utcára, hosszú ruhákat vesznek fel, hogy elrejtsék magukat” – magyarázta. “Emiatt, azt gondolom, hogy kicsit feszültebbek is, mert ha nem tudjuk felvállalni önmagunkat, az rengeteg belső feszültséghez vezet. A másik oldalról viszont a társadalom nincs még kész rá, hogy befogadja ezeket az embereket. A balesetemig én sem találkoztam egyetlen sérülttel sem. Messziről láttam lábatlanokat, de ők általában mind hajléktalanok voltak. Ezért bennem is kialakult az a szemlélet, hogy ha valakivel ilyesmi történt, akkor az azért van, mert lecsúszott, rossz, egészségtelen körülmények között él. Ez sajnálatos volt részemről, mert ez a fajta címkézés nem vezet sehova. Viszont ahhoz, hogy valami megváltozzon, azon múlik, hogy az érintett emberek mennyire akarják ezt a saját ügyüknek érezni és nem otthon kuksolva várni a csodát, hanem tenni érte. Akár a média erejével, akár blogírással, akár azzal, hogy emberekkel találkoznak, és előadásokat tartanak nekik. Ezek kis lépések, amik lehet, hogy az adott percben nem tűnnek hatásosnak, de idővel majd azt vesszük észre, hogy a közértbe is be tudunk jutni akadálymentesen.”
Inspiráció, nőiesség, kapcsolatok
Réka nem tétlenkedik, november 19-én szombaton például már a TEDxYouth@Budapest konferencián előadóként szeretné átadni üzenetét a MOM Kulturális Központban, illetve az online élő közvetítés előtt ülő közönségnek.
“Arról fogok beszélni, hogy honnan indultam, hogyan történt a trauma az életemben, abból hogyan tudtam kikecmeregni és mi az az alapvető fontosságú dolog, ami az életemben mindennap megadja a kellő lendületet, hogy újra talpra állhassak” – mondta lelkesedve. “Nagyon remélem, hogy a történetem inspirálni tud másokat, hogy picit elgondolkodjanak a céljaikon, az igazi vágyaikon és azon, hogyan lehet ezt elérni a mindennapokban.”
A természet jelenti Réka számára az igazi feltöltődést (Fotó: RobotGirl/Facebook)
Robotlány hisz a pozitív gondolkodás erejében és abban, hogy a hétköznapokban is meg lehet látni a szépséget.
“A ‘félig tele–félig üres’ szemlélet mutatja, hogy mennyire csak az egyénen múlik, hogyan fogja fel az életét” – mondta Réka. “Ha mindig a kudarcokat, fájdalmakat, sérelmeket keressük az életünkben, akkor ezeket fogjuk megtalálni és nem tudjuk észrevenni azokat a csodákat, amik minden ember életében ott vannak. Számomra a nagyon apró dolgok is boldogságot jelentenek, ha meglátok egy szép madarat énekelni a fán, vagy például most az ősz – ha kimegyek a természetbe az számomra hatalmas feltöltődést jelent. De azt is nagyon értékelem, ha kapok valakitől egy kedves mosolyt. Az ilyen pici dolgok tesznek boldoggá és ez a sok-sok pici dolog teszi teljesebbé a mindennapjaimat is.”
Bár Réka nem beszél a magánéletéről, mint mondta, ez “hadititok”, arról azonban szívesen ejt pár szót, hogyan találta meg újra a nőiességét a balesete után.
“Az elején mackónadrágokban jártam, mert a ruhatáram nagy része nem volt rám jó” – emlékezett vissza. “De nem is éreztem az igényt, hogy csinos szeretnék lenni, úgy éreztem, a hosszú hajamra sincs szükségem, le is vágtam. Ez egy fura párhuzam, hogy megcsonkították a lábamat, amire válaszként megcsonkítottam a hajamat. El kellett teljen 4-5 hónap, mialatt végiggondoltam, hogy mit szeretnék az élettől. A hatodik hónapban aztán megkaptam az első végleges műlábamat, amivel vissza tudtam térni az életembe. Ahogy visszatértem a fiatalabb közösségbe – a rehabilitáció során egy csomó idősebb nénivel laktam együtt – visszatért belém a fiatalság érzése is. Elkezdtem újra bővíteni a ruhatáramat, szép ruhákkal, ékszerekkel, csinos cipőkkel. Ez is hozzásegített, hogy rájöjjek, olyan mindegy, hogy milyen a külvilág, mert úgyis én döntöm el, hogy jól érzem-e magam belülről, vagy sem. Ha jól érzem magam, azzal együtt jár, hogy a kisugárzásom is megváltozik, erre pedig a férfiak is felfigyelnek. Nem tudom, hogy pontosan minek is köszönhető ez, de nagyon jól esik, hogy rengetegen közelednek felém. Egy nőnek jól esik a bók, nekem viszont az ilyen bókok ezerszer jobban esnek.”
Bár a párkapcsolat hadititok, Réka elárulja, hogy igyekszik őszintén kommunikálni, hogy a kapcsolatteremtés során ne alakuljon ki kellemetlen helyzet.
“Igyekszem nem árulni zsákbamacskát, ez akár baráti, akár szerelmi kapcsolat esetén nagyon fontos” – mondta. “Szeretem, hogy senki miatt nem kell rejtőzködnöm, pedig ez sajnos nagyon jellemző ránk. Úgy érzem, az oktatási rendszerünk is tehet a dologról, ahol nem egyéneket nevelnek, hanem tömegtermékeket. Érettségi után pedig a legtöbb ember fején ott van már egy álarc, amivel aztán egy egész életet le fog élni. Ez szörnyű, mert ez eltávolít a többi embertől, és elhiteti velünk, hogy csak akkor lehetünk hasznos tagjai a társadalomnak, ha bizonyos sémák alapján viselkedünk. Pedig, amikor az álarc lekerül, ott kezdődik az igazi élet. Ha merünk a másik szemébe nézni, segítséget akarunk neki nyújtani, ha meg akarjuk ismerni és nem eltávolodni tőle.”
RobotGirl legyőzi a jövőt
Réka energiáját akárki megirigyelné: egy éven belül saját könyvet szeretne kiadni, amelyben bővebben is elmesélné a történetét, azt remélve, hogy másoknak segítséget, támaszt nyújthat és megadhatja a kezdő lökést az aktívabb élet felé. Emellett ott van már az említett futás, valamint sok utazás szerepel az álmai között.
“Szeretnék minél több nyelven megtanulni, most angolul és németül beszélek, de szeretném a japánt és a franciát is elsajátítani” – mondta. “Emellett nagyon szeretnék mindenfelé utazni, megismerni más embereket, más kultúrákat. Kicsit ‘hüllőnek’ érzem magam, nagyon szeretem a hideget, meg mindent, ami hegy, völgy, patak, vagy mondjuk fjord, ezért az első számú úti célom Izland és Norvégia. De Japánba is szeretnék eljutni, mert ott rendezik 2020-ban az olimpiát és a paralimpiát, másrészt, mindig is érdekeltek a gyönyörű kimonóik. De szeretnék Ausztráliába is eljutni és a korallzátonyoknál búvárkodni. A legféltettebb vágyam pedig: szeretnék egyszer jegesmedvét látni valahol messze északon. Csak nem tudom, hogy mindehhez lesz-e elég erőm, energiám.”
