“De jó füled van!” – fortyant fel meghökkenve a tőlem három asztalnyira ülő kolléganőm, amikor válaszoltam az orra alatt halkan mormolt kérdésre. Tény, hogy a hallásom mindig is elég kifinomult volt, de nemcsak ezért tudtam a választ. Hanem azért, mert ismerem, és tisztában voltam vele, min rágódik éppen. Az én “szuperképességem” az, hogy nagyon gyorsan képes vagyok ráhangolódni mások lelkiállapotára, és az sem okoz nagy nehézséget, hogy embertársaim helyébe képzeljem magam. Ez egyfelől áldás, viszont érzelmileg néha nagy teher tud lenni. De egyáltalán nem bánom, hogy így van.