Emlékszem, egyszer találkoztunk pár éve a Brazilok forgatásán. Amikor ott megláttalak, azt hittem, még kamasz vagy.
Egy körülbelül 17-18 éves lányt játszottam, miközben a valóságban éppen akkortájt diplomáztam az SZFE-n. (nevet)
Teljesen hiteles voltál tinédzserként. Az új filmedben, a Kilakoltatásban viszont már nem kamaszt játszol. Jól tudom, hogy még 2020-ban forgattátok?
Igen, éppen a koronavírus első nyara volt. A film végig egy utcán játszódik, tehát körülbelül három hétig voltunk ott egy viszonylag nagyobb stábbal, akikkel lezártunk egy jókora utcarészt. Szükségünk volt az ott élő emberek jóindulatára, türelmére és megértésére. Több hónapnyi bezártság után még egy pár hétig korlátoztuk a mindennapjaikat.
Mészáros Blanka (Fotó: Bácsi Róbert László / Radnóti Színház)
Lassan két éve forgattatok. Mi az, ami leginkább megmaradt benned ebből az időszakból?
Az, hogy nagyon-nagyon jó volt a hangulat, feszültségnek nyoma sem volt a forgatáson. Felkészült volt a rendező és az operatőr, ilyen felkészültséget ritkán látok. Majdnem minden beállítás előre ki volt találva, hihetetlenül alaposan előkészítettek mindent.
Rossz érzés, ha egy nem túl felkészült rendezővel kell forgatnod?
Ha nem érzem magam biztonságban egy forgatáson, akkor nem tudok igazán megnyílni sem. Elveszettnek és bizonytalannak érzem magam. Kellett tapasztalat ahhoz, hogy megtanuljam, hogy a forgatásokon ne vegyem magamra a stáb feszültségét, inkább próbáljak kizárólag a saját feladatomra koncentrálni, és ne akarjam a hátamon vinni az egész produkciót. Nekem abban a pár másodpercben kell jelen lennem, amikor a kamera rögzít, és akkor kell a lehető legjobb formámat hozni. Rá kellett jönnöm, hogy itt nincs akkora felelősség a vállamon, mint mondjuk a színházban. Magamért vállalok elsősorban felelősséget, és nem ez egész filmért. A színházban, főszereplőként egész más a helyzet: ott esténként te vagy a színpadon és te viszed a hátadon a darabot.
Melyik filmforgatáson tanultál a legtöbbet a filmkészítésről?
A Semmi bogár című főiskolás kisfilm jelentette számomra az alapokat. Ahhoz képest aztán a Brazilok egy jókora ugrás volt. Azt sem tudtam, hogy mi ez a sok ember, mi ez a sok lakóbusz, minek hol van a helye, hány kamera van… Az volt az első találkozásom nagyobb költségvetésű produkcióval. Olyan voltam, mint Aliz Csodaországban. Egyszer csak belecsöppentem a közepébe. Később, a Guerillában már sokkal jobban tudtam készülni a szerepre és arra, hogy mi vár rám. Gothár Péter Hét kis véletlenje pedig az a film volt, aminek a készítése során a leginkább beleláthattam a filmkészítésbe. Sokáig tartott egy-egy hosszabb jelenet képi világának megkomponálása, bevilágítása és ilyenkor volt alkalmam jobban belelesni a stáb munkájába.
Nehéz beosztani az energiáidat, amikor sokszor hosszabb időre leállítanak?
Kezdjük azzal, hogy azon a forgatáson nem volt sok energiatartalékom, amit beoszthattam volna. Előtte volt a Szegedi Szabadtéri Játékokon a Rómeó és Júlia, ami már önmagában egy nagyon feszített tempót jelentett az életemben. Összesen három napom volt regenerálódni utána, és már neki is kezdtem egy nagyjátékfilmnek. Emlékszem, az első napon azt a jelenetet vettük fel, ahol kiemelkedek a Dunából, ott még éppen lázas voltam, nyilván az nehezítette a koncentrációmat.
Ha már az első napot lázasan kezdted, hogyan pofoztad ki magad annyira, hogy végig tudd csinálni?
A „forgatási láz” minden normalitást felülír, és rejtett energiákat mozgósít az ember testében és idegrendszerében. Az adrenalin viszi az embert, meg a bizonyítási kényszer. Amikor ez nagyon sok várakozással társult, meg a nyár negyvenfokos hőmérsékletével, akkor azért előfordult, hogy kiszakadt belőlem és pár percig sírdogáltam valahol takarásban aztán nagy levegő és „TESSÉK”.
Kilakoltatás
A Kilakoltatás forgatási tempója ennél azért kényelmesebb volt?
Márciusban bezártak a színházak, ezért már nagyon vártam, hogy végre dolgozhassak. Mondjuk annyi nehezítés azért itt is volt, hogy egy kisfilmet is forgattam párhuzamosan. Volt, hogy összecsúsztak a dolgok és csak pár óra alvás volt a két forgatás között. Végigcsináltam, és arra gondoltam közben, hogy utána majd úgyis pihenek.
A karaktered, Vera egy aktivista, igazi szervező alkat, aki azért dolgozik, hogy segítsen a rászorulókon. Ebben hasonlítasz rá? Tudtál az eljátszásához magadból meríteni?
Az állandó tenni akarás, az összefogás, a kéznyújtás az elesettek felé számomra mindig fontos volt, én ebben hiszek. Már tizenévesen jártam a Pető Intézetbe lovagoltatni a gyerekeket és olvastam is nekik. A szociális érzékenységem már gyerekkorom óta adott, és amikor lehetőségem adódik, próbálok segíteni. A Katonában részt vettem az Eltáv programban három éven keresztül, és a Covid-időszak alatt is több gyűjtésben részt vettem. Mondjuk tüntetésen mostanában nem sokon voltam, de ha azt érzem, hogy ki kell állni valamiért, azt általában megteszem.
Pedig a tüntetések nem álltak le.
A Covid alatt azt gondoltam, hogy az a felelősségteljes lépés, ha nem megyek tömegbe, ráadásul van egy enyhe tömegfóbiám is. Volt már olyan élményem, hogy bekerültem egy nagyobb tömeg közepére egy tüntetésen és éreztem, hogy szabályosan rosszul vagyok. Annyira hat rám az emberek energiája, hogy beleszédülök.
Ezek szerint nem tartozol azok közé, akik az első sorban tombolnak a Sziget fesztiválon.
Ezért nem voltam még soha a Sziget fesztiválon. A legközelebb a fesztiválélményhez akkor álltam, amikor a #sohavégetnemérőst forgattam a Volt fesztiválon Tiszeker Danival. Boldog voltam attól, hogy nekem nem bulizni, hanem dolgozni kell. (nevet) Tudtam a helyemet, tudtam, mit kell csinálni, és ez biztonságérzetet adott. Egy ilyen helyen én elveszettnek érzem magam. Olyan sokan vannak.
Nem akarok pszichológiai mélységekbe merülni, de volt valami negatív élményed, amitől ez kialakult benned?
Emlékszem, gyerekként imádtam elveszni a tömegben. A falum határában roncsderbiket rendeztek, és édesapám volt az egyik pályabíró. Oda például imádtam kijárni, és nemcsak a kürtőskalács miatt. Mindig kijött anya és a két testvérem is, a tesóimmal mentünk és elvesztünk, meg futkároztunk az emberek között. Szerintem ez a szorongás akkor jött elő bennem, amikor Budapestre költöztem. Mégis csak faluról jövök, ahol tizenhat éves koromig teljesen másképp éltem az életem. A szakdolgozatomban pont arról írtam, hogy gyerekként volt egy horizontális világszemléletem, és ahogy Pestre kerültem, felváltotta ezt egy vertikális világszemlélet. Amerre csak néztem, falakat láttam. A főváros megváltoztatta a tájékozódásomat, a gondolkodásomat és változtatott a biztonságérzetemen is. Vidéken sokkal szabadabbnak, sokkal védettebbnek éreztem magam. Az egyetlen veszélyt a kóbor kutyák jelentették, de húgommal mindig előre kitaláltuk, hogyha ránk támadnának a kutyák, akkor melyik fára mászunk fel.
Fotó: Bácsi Róbert László / Radnóti Színház
A szociális érzékenységedre visszatérve: hogyan viseled, hogy a szomszéd országban épp háború dúl?
Amikor először olvastam arról, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát, elkezdtem nagyon szorongani. Három éjszakán keresztül alig bírtam aludni. Minden hírt elolvastam, amit csak találtam az interneten, videókat néztem, teljesen belehergeltem magam. A jugoszláv háborúk idején még kisgyerek voltam, soha nem találkoztam még ilyennel. Arra azért még mindig emlékszem egy kicsit, mert közel laktunk a határhoz. Ha lehúzzák mellettem a redőnyt, azt a mai napig fegyverropogásnak hallom és iszonyatosan félek tőle. Tudtuk, hogy háború dúl a határon túl és hallottuk is néha, de ez mégsem ugyanaz, mint felnőttként átélni ezt. A barátnőm ajánlott egy könyvet, az a címe, hogy A földrajz fogságában. Azóta azt olvasom. A könyv bemutatja, hogy a 21. században a különféle országok hogy néznek ki politikailag és társadalmilag, valamint azt is, hogy miért állnak szemben egymással. A múltból vezeti le ezt egészen a jelenig, és a konfliktusokban elsősorban a földrajz a meghatározó. Mindig az a kiindulópont, hogy kinek mije van, mit gyárt, mit ad el. Kontextusba helyezi, hogyan működnek a világ nagyhatalmai, és ez nagyon érdekes.
És ma már tudsz aludni?
Nagyon várom, hogy vége legyen. Nem tudom, hogy lesz vége. Ha lehetne varázsolni, akkor varázsolnék.
A karaktered, Vera lázadó attitűdjéből is van benned valami? Mi volt életed legnagyobb lázadása?
Tizennégy évesen olyan zenéket szerettem, amiket a szüleim gyűlöltek, és természetesen mindig jó hangosan bömböltettem őket. (nevet) Green Day-t, Blink 182-t és efféléket hallgattam, láncos nadrágot hordtam, siltes sapkát, vastag bőrcsizmát, igazán fiúsan öltözködtem. Ezt megfejeltem azzal, hogy bár előtte nagyon jó tanuló voltam, akkor nem annyira tanultam, ráadásul még enni se akartam, anorexiával küzdöttem. Lázadtam magam ellen, a szüleim ellen – akik egyébként mindketten tanárok –, folyamatosan feszegettem a határokat. Szétplakátoltam a szobámat, aztán bejött apukám és letépte mindet. Keményen fogtak minket gyerekkorunkban.
Mi vetett véget a lázadó korszakodnak?
Tizenöt éves koromban szerelmes lettem egy fiúba, meg ő is belém, és utána már csak ez érdekelt.
Olvastam annak idején egy interjúban, hogy a válásod pár éve eléggé kiborított. Mennyire fontos számodra a stabil családi vagy párkapcsolati háttér? Jobban működsz színészként, ha a magánéletedben minden rendben van körülötted?
Egyértelműen jobb vagyok olyankor, de időbe telt, mire erre rájöttem. Sokáig azt hittem, hogy csak a negatív energia az alkotó energia, de ez nem így van. Kellett az elmúlt hat év, hogy erre ráeszméljek. Annál jobb és erősebb vagyok, minél nagyobb biztonságban érzem magam, szülessen ez a biztonság a párkapcsolatom, a családom vagy a barátaim által. Jó tudni, hogyha zuhanni kezdenék, akkor van körülöttem pár ember, aki megpróbálna elkapni. Nem akarom az embereket elvadítani magamtól. Azt szeretem, ha szeretnek, mert én is szeretek szeretni.
A dráma lehúz?
Nagyon. Mindent nagyon mélyek élek meg, kétszeresen, és mindent egyből magamra veszek. Ha a színpadon kívül is rossz, és nemcsak a színpadon – ahol sokszor ez a feladat –, az borzasztó, mert egy idő után nincs miből töltekeznem.
Már eltelt némi idő azóta, hogy a Katonából elszerződtél a Radnóti Színházba. Jót tett számodra a váltás?
Az biztos, hogy vérfrissítést jelentett nekem. Kellettek a más emberek és a más energiák. Nagyon jól érzem magam a helyemen. Szeretek bejárni, szeretem a kollégáimat, szeretem a feladataimat. Nem mintha a Katonában nem szerettem volna, ott is jó volt, de itt otthonosabban érzem magam. Én magam is fejlődtem közben, hiszen megint eltelt két év. Egyre erősebb leszek, egyre több mindent látok és gondolok a dolgokról. Magabiztosabb lettem.
Pár évente szükséged van a váltásra?
Ezen még nem gondolkodtam el, de ha mennem kell, akkor biztos, hogy menni fogok. Nem szeretnék egy olyan helyen maradni, ahol nem érzem jól magam, és ahol nem tudok annyira felszabadultan alkotni.
A szabadúszó élet nem neked való?
Nem tudom, hogy az milyen. Kívülről nézve néha kicsit irigylem őket, hogy „De jó nektek, mert válogathattok a munkák között, és elmehettek a téli szünetben valami melegebb helyre”, miközben azért sejtem: ez persze nem ennyire egyszerű. Ez csak a felszín, és közben nekik is menniük kell a munka után, keresni a lehetőségeket és áldozatokat hozni.
Szinte minden rólad készült cikkben/interjúban te vagy az ifjú, feltörekvő színésznő…
Szerintem már nem vagyok annyira ifjú, inkább a felnőttebb kategóriába sorolnám magam. Biztosan nem pályakezdőként tekintek magamra, közben meg van bennem egy érzés, hogy amikor belenézek a tükörbe, egy kislány néz szembe. Aztán persze belenézek két nap múlva, és akkor már egy öregasszonyt látok. Ez folyton változik, de ettől még mindig fiatalnak érzem magam, tele energiával, viszont már nincs bennem az a naivitás, amivel nekiindultam a pályának. Egy csomó tapasztalatot szereztem, amitől megerősödtem. Nem esik rosszul, ha ifjú színésznőnek hívnak, de talán csak egy cikk kell hozzá, aminek az a címe, hogy „Már nem pályakezdő”, és hirtelen minden megváltozik. (nevet)
Fotó: Bácsi Róbert László / Radnóti Színház
Amikor 30 éves lettél, változott benned valami?
Fel se tűnt. Viszont most, hogy március elején már harmincegy lettem, az már eggyel érdekesebb. Rájöttem, hogy már masszívan a harmincasok táborát erősítem. A tavalyi szülinapomon épp karantén volt, kint bográcsoztunk és a barátaimmal tök jól éreztem magam. Ők szinte mind harminc körüliek, a férjem is lassan harmincegy lesz, nemcsak én. Nincs rossz érzés bennem a korom miatt, az pedig csodálatos érzés, hogy van egy unokaöcsém és egy keresztlányom, akikkel szeretek minél több időt tölteni. Sokat kapok tőlük.
Szándékosan tartod távol magad a heti és/vagy napi sorozatok világától?
Szándékosság nincs bennem. Mondjuk előfordult, hogy nem mentem el castingra. Sok munkám van a színházban, évad közben nehezen kivitelezhető, hogy egyeztetni tudjanak. Volt olyan, amiben részt vehettem volna, de nem sikerült a színházzal összehangolni. Szívesen kipróbálnám magam ilyen feladatokban is.
A Kilakoltatás című film már látható a magyar mozik műsorán.
