Mobilfélelmek

Somlyai Dóra

„A minap olvastam, egy hegymászó eltévedt, és a mobiltelefonja alapján azonosították a tartózkodási helyét. Ez nagyon jó, hiszen megmentették őt – de meg is ijeszt: lehet, hogy amikor vidéken vagy külföldön vagyok kiküldetésben, illetéktelenek ezt megtudhatják a társaságtól, és esetleg betörhetnek a lakásomba?”

Nem csupán a kérdést feltevő Ilona aggódik emiatt. – Mint minden nagy rendszernek, a mobiltelefóniának is vannak speciális lehetőségei, például a helymeghatározó szolgáltatások – mondja Somlyai Dóra, a Pannon GSM Távközlési Rt. kommunikációs igazgatója. – A bekapcsolt mobiltelefon helye meghatározható, de ez a szolgáltatás nem egyedi kérések alkalmi kielégítését jelenti, tehát nem teljesíthető a kérés, ha például bármelyik ügyfél egy ismerőse tartózkodási helye felől érdeklődik. A helymeghatározást kihasználó szolgáltatások alapelve, hogy a felhasználónak hozzá kell járulnia tartózkodási helyének ismertetéséhez.

Nem kell ahhoz tilosban járnunk, hogy az legyen az óhajunk: az SMS-einket illetéktelenek ne olvassák. A kézzel írt leveleket örökre megsemmisíthetjük, ám az SMS-einknek – még ha telefonunkból ki is töröltük – a telefontársaságnál nyoma marad. Adatvédelmi szakértőnk szerint csak a rendőrség és a nemzetbiztonsági szolgálatok – bűnüldözési, illetve nemzetbiztonsági okból – használhatnak, kérhetnek ilyen információkat (és lehallgatást is), de csak ügyész engedélyével. A féltékeny férj például nem kaphatja meg az információkat, még ha jóban is van a cég ügyfélszolgálatosával.





Üldöz a KGB…!
V. Kulcsár Ildikó írása

Mondhatnám azt is, hogy évek óta alattomosan követ a CIA… Netán a Gestapo? Az ÁVH? (Bár ezzel a két iszony-szervezettel ma még nemigen szabad viccelődni) Mindenesetre felelősséggel állítom: kitartóan figyelnek, pontosan tudják, mikor merre járok, és ezt közlik is velem. Jobban ismerik az útjaimat, mint anno az imádott nagyikám, akiről kamaszként azt híreszteltem, hogy pályát tévesztett, hiszen oly eredményesen szimatolta ki, hogy hol és kivel randevúzom tornaedzés helyett, hogy bármelyik sztárnyomozó megirigyelhette volna a tudományát…

De most ugorjunk a jelenbe, ugyanis szeretném önöket meggyőzni arról, hogy nincs üldözési mániám, hiszen a követőim éjjel-nappal, hétköznapokon és a ritka ünnepnapokon is velem vannak! Ráadásul olyan naiv vagyok, hogy eleinte hízelgőnek tartottam a ténykedésüket. Négy-öt évvel ezelőtt még lelkesen észleltem, hogy néhány perccel az osztrák-magyar határ átlépése után, csipog a mobilom: először az itthoni, később az osztrák mobiltelefon-társaság üdvözöl. Jelzem, nemcsak üdvözöltek, hanem lelkes-szeretettel köszöntöttek! (Ugye, önök is átéltek már hasonlót?)

Igen, kezdetben örültem, és csak jóval később – mint amikor a földszinten jövünk rá arra, hogy mit kellett volna válaszolni a főnöknek négy perccel korábban, a harmadik emeleten…– lett elegem. „A cukros üdvözlések azt (is) jelentik, hogy EZEK pontosan tudják, merre járok!” Sokat utazom – külföldi interjúk, riportok… –, és e kései fölfedezés után minden „csipogós üdvözlet” (követés) méregbe gurított. Pedig a mobilom szorgos volt: csicsergett Rómában, Milánóban, Athénben, Cipruson, Párkányban, még Dominikában is! A római repülőtéren morogtam oda férjemnek először: figyeld a mobilomat, most jelentkezik be a KGB! Ő nevetett, de közben a szeme óvatosra szűkült. – Miért zavar ennyire, hogy tudják, merre jársz? Nincsenek titkaid, ugye?

Nincsenek titkaim… De igenis jogot formálok arra, hogy lehessenek! Ám nem lehetnek, mert ŐK másodpercek alatt bemérik, hol vagyok. Látom a jövőt: keres a párom vezetékes telefonon, nem talál. Nosza, gyorsan felhívja a mobil-KGB-t, és a következő percben tájékoztatják: „a felesége kockás szoknyában, fekete pulóverben halad az Erzsébet körúton, most betér egy boltba, vásárol egy aprómintás harisnyát. Az árára is kíváncsi…?” (Naná, hogy kíváncsi lesz!)

Kell ez nekem? Kell ez nekünk?