 |
Sokan hittek másnak, mint amilyen vagyok. Akárcsak te. Keménynek, elutasítónak.
Azért adtál rá okot…
Holott csak nagyon kétségbeesett voltam. Érzékenységem miatt szüntelenül védekező. Amikor feljöttem egy kis Vas megyei faluból fényes álmokkal, szép tervekkel, azt hittem, hogy a főváros majd kebelére ölel. Hát sok mindenben volt részem… ölelésben a legkevésbé… Viharos, hányattatott, szenvedélyes évek voltak. Nagy kalandok, drámák, örömök, kudarcok, boldogságok, szerelmek, kiábrándulások, nagy katarzisok. Szeretetért sóvárogtam, ezt néhol megkaptam, néhol halálosan megsebződtem. Ettől sokáig elbizonytalanodtam. Azok felé is nyitottam, akik erre méltatlanok voltak, és azok elől is bezárkóztam, akik jót adhattak volna. De nem bánok ebből semmit. Sokat tanultam ezekből, és nagyon megerősítettek.
A hangosbemondó jelzi, hogy vége az előadásnak. Ki kell mennie a színpadra meghajolni. Nagy siker volt, hosszan hallatszik a taps. Ténfergek az előcsarnokban, aztán egyszer csak megjelenik. Bordó kötött kardigán, barna farmer, hátán kis zsák, feketekeretes szemüvegében olyan, mint egy diáklány a párizsi latin negyedből. Fáradtnak tűnik, de ahogyan leülünk, ismét megváltozik. Hitelen telítődik, tele lesz élettel, vitalitással. Ismét vibrál.
Hogy van ennyi energiád?
Nemrég voltunk a férjemmel egy hétig Londonban, az nagyon feldobott. De már nincs annyi energiám, mint régen… Olykor érzem, hogy fáradok, hogy fogy, hogy be kell osszam, kell vele takarékoskodnom. Nem tékozolhatom úgy, mint fiatalon.
Szeretnél fiatal lenni?
Banális kérdés. Nem sírom vissza. Régebben több volt bennem a félelem, a szorongás, kiszolgáltatottabbnak éreztem magamat. Ma szabadabb vagyok, nyugodottabb.
De nem fizetünk túlontúl nagy árat ezért? Nem vesztünk el valami mámoros életörömöt az ifjúságunkkal?
Voltunk is, és majd leszünk megint fiatalok. Ha nem most, akkor legközelebb… Te is hiszel ebben, nem?
Persze, de néha meg attól félek, hogy ez inkább önáltatás.
És, ha az? Ha segít? Ha ez kell ahhoz, hogy elviseljünk nehézségeket, csapásokat?
Ez igaz…
Valamiben muszáj hinni! Ahhoz, hogy reggel fel tudjak kelni, hogy a napi teendőket képes legyek végigcsinálni, hogy este ki tudjak állni több száz ember elé, igazságról, szépségről, emberségről, reményről énekeljek, táncoljak, nevessek, sírjak, kiabáljak.
És ha nehezen megy? Ha kétségbeesett vagy, szomorú, hitehagyott?
Laurára gondolok. A lányomra. Ötéves. Az élet nem kényeztette el. Hamar elkezdett betegeskedni, és már öt műtéten, megannyi gyötrelmen, fájdalmon esett át, és mégis, tele van bizalommal, reménnyel, életszeretettel. Mindent a jó oldaláról néz, mindenben az örömöt keresi, mindenre nyitott. A világban a szépet, az érdekeset, a felfedeznivalót látja, mindennek megtalálja a derűs, humoros oldalát. Ő az, aki sok mindenre megtanított, aki sok mindenhez erőt ad, célt, feladatot, kitartást, hitet.
Lassan kiürült a színház. Mi is indulunk. Autójával elhoz hazáig. A ház előtt még hosszan beszélgetünk. Érzem, kezdek kicsit felbátorodni. A búcsúzásnál merek már köszönni neki. Még egy kis mersz, és írok róla cikket is…
