Van hová tartoznom

“Az az igazi, ha utazás közben ehetek valami finomságot.”

Javasolja, találkozzunk az egyik vendéglőben, ő már meg is szervezte, hogy megvendégeljenek bennünket. Különösebben nem csodálkozom ezen. Szerintem, ha a suzukai versenypályánál beszélnénk meg a találkozót, akkor már lenne is parkolójegy a célegyenes közepére, űrhajóhoz forgalmi engedély, és egyetlen telefonjába kerülne, hogy luxus oxigénsátor várjon bennünket a Szaturnuszon az interjú idejére. Ezenkívül, biztos vagyok benne, hogy már ott várta Robinsont a lakatlan szigeten, hogy van egy elkészült beszélgetése a Néma Leventével, neki árulta el halála előtt Einstein az egyesített térelmélet képletét – csak még nem volt ideje megírnia ebben a nagy kapkodásban –, és volt három leadott kisriportja valamelyik atlantiszi hetilapba, de pechjére elsüllyedt cikkestől az egész kontinens. Másnál az ember ingatná a fejét, picit hitetlenkedne, nála azonban minden szó szerint igaznak vehető. Ő hiteles. Ő megkérdőjelezhetetlen. Ő tényleg ott volt, Ő tényleg hallotta, látta, észlelte, észrevette. Ő Vadas Zsuzsa.

Már ott ül az asztalnál, mikor megérkezem. Valami rikító színű póló van rajta, amilyet de Sica-filmekben hordanak a Colosseumot fényképezgető, hivalkodó, gazdag amerikai turisták, holott ő aztán se hivalkodó, se gazdag, és nagyon is magyar. A világnak csakis ezen táján jöhet létre egy ilyen fantasztikus jelenség, mint Zsuzsi: dacból, félszegségből, bölcsességből, naivitásból, elhivatottságból. Nyakában, karján, ujjain mindenféle bigyuszok. Egyik ősi perzsa, a másik pop-art, a harmadik míves, a negyedik groteszk, az ötödik családi örökség, talán dédnagymamája hordhatta, a hatodikat pedig azért viseli mindig, mert a szerkesztőségtől kapta, és emiatt különösen közel áll hozzá. Kiderül az is, hogy időközben már mindent megbeszélt a pincérrel. Sőt, már meg is rendelte az ételt. Illetve egy komplett ételsort, amely rövidesen be is borítja az asztalt.

– Ez az egyetlen luxusom van! – jegyzi meg magyarázóan – Időnként szeretek nekiülni, és nagyon finomakat enni!

– Meg az is egyetlen luxusod, hogy szeretsz sok bolondos dolgot összevásárolni…

– És még egyetlen luxusom, hogy, ha tehetem, mindig utazgatok. Akár belföldre, akármilyen kis faluba, akár külföldre, bármilyen egzotikus tájra. De az igazi mégiscsak az, ha utazás közben ehetek valami speciális finomságot, vagy ott, a helyszínen vásárolhatok valami apróságot.

Zsuzsi mindenütt ott van. Képünk Prokopp Róbert és Vajda Péter, Mediterrán kalandozás című könyvének sajtóbemutatóján készült.

– Miért annyira fontos ez neked még mindig?

– Nem tudom, talán ilyenkor érzem igazán a szabadságomat. Belül tán mindig is az voltam, csak nem mertem vállalni. Sokáig alapvető törekvés élt bennem, hogy megpróbáljak megfelelni a környezetemnek. A nejlonszatyromban mindig Thomas Mann-kötetet vittem magammal, hogy lássák, milyen művelt vagyok. Külföldön mindig jártam a múzeumokat, bízva, hogy azt hiszik, hű, micsoda kultúrember vagyok.

– Miért?

– Reméltem, hogy akkor hátha befogadnak az akkori idők futtatott, mítosszal övezett nagy újságírói.

– …akiknél te már akkor is tízszer jobb voltál…

– Kedves, hogy ezt mondod, jólesik, de akkoriban sokat szenvedtem, úgy éreztem, hogy nem vagyok eléggé fontos… Aztán, amikor a párommal kijutottunk Görögországba, egyszer csak fellázadtam, és azt mondtam, nem érdekelnek azok a magasztos műkincsek, és elkezdtük járni a városokat, tekervényes utcákat, zsúfolt piacokat, hangulatos kisvendéglőket. Jókat csatangoltunk, klassz dolgokat vásároltam, remek kajákat ettünk, istenien éreztük magunkat. Ekkor döntöttem el, hogy nem akarok én senkinek megfelelni. Ha nem kellek úgysem, ha nem akartok befogadni, akkor legalább érezzem szabadnak magamat! Utazom, vásárolok, mindent magamra veszek, mindent megkóstolok, folyton torkoskodom…

Fotó: Tamássy Andrea

» Itt olvasható a cikk II. része!