|
Gálffi László |
És akkora adag átütő erő, amennyi áramként villanyozza a nézőket. A Vígszínház új csillagát jobbnál jobb szerepekkel halmozták el, rajongók ostromolták a művészbejárónál, lányok írtak hozzá parfümös leveleket.
Az Örkény Színház társalgójában találkozunk, és megállapítom, hogy nem jártak el fölötte a férfiakat sem kímélő évtizedek. Érettebb lett, érdekesebb. Oldott, jókat nevet, engedékeny. Nem bánja, hogy kicsit benyitogatok a lelkébe, de az összes titkát nem fedi fel. Még a színpadon sem. Ettől izgalmas az alakítása. És milyen az igazi Gálffi, a civil? Álmodozó, elvágyódó, a színpadra örök visszatérő, rejtőzködő. Nincs körülötte hajcihő, hírverés. Elég, hogy a neve márkavédjegy. Bemegy rá a közönség.
Hogyhogy megvált a Vígszínháztól, és átszerződött Mácsai Pál Örkény Színházához?
Nem átszerződtem, mivel öt éve szabadúszó vagyok. Harminc évig dolgoztam a Vígben, ott kezdtem a pályámat, nagyon fiatalon, és egyik nap arra ébredben, hogy már nem tudok továbblépni. Akkor úgy döntöttem, hogy inkább a szabadságot választom. Bennem hihetetlenül nagy a szabadságvágy, szeretem legalább szabadnak hinni magamat. Nem azért váltottam, mert valami baj volt. Magammal volt bajom. Elhatároztam, megpróbálom egyedül.
Rosszul is végződhetett volna.
Persze, csak egyszer ezt is ki kellett próbálnom. Amióta a pályán vagyok, mindig elkényeztettek. Végül ez a szabadság is félelmetesen jól alakult. Egy véletlen telefon senki sem tudta, hogy szabad vagyok , Márton Andris hívott Pécsre. Bele nyakig. Tavasz volt, szabad voltam, a szerepet imádtam, és az év legjobb alakítása lett. Utána szóltam Mácsai Palinak, mit szólna, ha eljátszanám Keant, a színészt? Azzal 2002-ben lettem az év legjobb színésze. Ekkortól datálódik igazán a mi szakmai barátságunk Mácsaival. Miután elindíthatott egy színházat, idecsapódtam. Közben játszottam Zalaegerszegen, Veszprémben, sőt, a Vígszínházban is, és nem vesztettem semmit.
Titokzatos dolgokat művel. Nem sokat árul el magáról.
Nem hiszek abban, hogy mindent meg kell mutatni. A múltamról sem nagyon szeretek beszélni. Már nem érdekel.
Pedig épp azt akartam kérdezni, hogy még mindig rajong-e James Deanért?
A konyhámban még ki van rakva a plakátja.
Dean egyszer azt nyilatkozta: Színésznek lenni a legmagányosabb dolog a világon.
Ezt akár én is mondhattam volna, bár nem szenvedek a magánytól. Nem unatkozom soha. Felhasználom a magányt, és élek vele. Most belemenjünk ebbe a témába?
Inkább arra lettem volna kíváncsi, hogy mi válthat ki félelmet a magánytól.
Ó, hát én naponta játszom, tanítok az egyetemen. Délutánonként fiatalokkal találkozom, állandóan emberek között vagyok. Inkább vágyom, mint félem a magányt. Nálam akkor indulnak meg azok a nedvek, amelyek hasznosak nekem, ha egyedül vagyok.
Mire emlékszik a főiskolás évekből?
Nagy mázlim volt. Főiskola előtt már Rimbaud-t játszhattam, Horvai István és Kapás Dezső pedig akkor indítottak először osztályt. Két különböző egyéniség, akik kiegészítették egymást. Várkonyi Zoltán volt a rektor. Nagy, klasszikus időszak volt ez. Nekem csoda és menekülés is. Ami a világból nem jutott el hozzánk, ahhoz mi hozzáférhettünk a főiskolán. Ott láttam Az utolsó tangó Párizsban című filmet és még sok más alkotást, amelyet nem vetítettek a mozikban. Reggeltől estig bent voltunk. A karácsonyt is abból vettem észre, hogy kint hull a hó.
Az interjú itt folytatódik.