A mi kis falunk, bár szlovák ötletre épül, a magyar vidék valóságát igyekszik humoros társadalomkritikával bemutatni. Társadalomkritikából nem volt hiány, humorból azért elfért volna több.
Vallomással tartozom, nem vagyok az Üvegtigris rajongója, faarccal tudom végignézni ezt a nemzeti ikonnak számító vígjátékot. De azzal is tisztában vagyok, hogy én vagyok az alak, aki a forgalommal szemben halad az autópályán, nem az a sok ezer, akit annak hiszek. Tehát az egyszerű hülyéskedésre épülő történetek nem igazán állnak közel a szívemhez, nem hat a nevetőizmaimra, ha valaki hülyén beszél, hülyén néz, leejt valamit, esetleg elesik. És önmagában számomra nem vicces az sem, ha valaki részeg. Tehát A mi kis falunkról hamar éreztem, hogy nem sokat idézek majd belőle baráti társaságban, ugyanakkor felkészültem arra, hogy lehet, hogy mások megteszik. Hiszen ez egy népszerű irányzat Magyarországon, és egy kereskedelmi televíziónak kellően profi megvalósítás mellett ennyi már elég lehet a sikerhez.
Azt is tudom, hogy egy sorozat első részén túl kell esni valahogy, hiszen ez leginkább a karakterek felépítésével telik. Szereplőből nincs is hiány, újabb és újabb falubéliek tűnnek fel, fiatalok, öregek, asszonyok és férfiak, többségében gügye vagy félgügye alakok. A vidéki élettel és az ott élőkkel kapcsolatos sztereotípiákat ipari mennyiségben kapjuk az arcunkba, van:
- nem túl okos rendőr,
- simlis polgármester,
- kapatos munkások,
- bicikli, sör, pálinka meg gulyás.
Van itt tényleg minden, mint a búcsúban.
Ám miközben el-elmosolyodom az uniótól lopott pénzből készült szar alakú briósszobron vagy a polgármesterjelöltek ócska szavazatszerző húzásain, hiányérzet tör rám.
Hiszen végső soron nevetni ültem le a tévé elé, reméltem, hogy még a fent ismertetett körülmények között is letehetem faarcomat, és a sznob fővárosi szemüveges alak álarca mögül előjön majd az altesti poénokra is fogékony csibész. Ez azonban elmarad. A jobbára jól eltalált szereposztás azt sejtetné, hogy színészileg erős produkció vár ránk, mégis néhány kivétellel, jó alakítások helyett inkább helyzetkomikumra épülő színészkedést, helyenként már csak ripacskodást látok a képernyőn.
A képzeletbeli Pajkaszeg korrupt polgármestere (Csuja Imre) saját unokaöccsével (Bánki Gergely) küzd meg a választáson, előbbi titkárnője (Lovas Rozi) azonban főnöke ellene fordul annak reményében, hogy így feleségül mehet majd susogós tréningruhás futballedző barátjához (Lengyel Tamás). A cölibátustól kissé meghülyülő pap (Schmied Zoltán) pedig hiába szeretné elhagyni a porfészket, erre esélye nulla, marad hát állatorvos apja (Reviczky Gábor) mellett. Az eleve csekély értelmű rendőr (Szabó Győző) szirénával felszerelt biciklit tol. Közben fogy a pia, a metil- és az etilalkohol is, a faluban a kártyákat ennek megfelelően leginkább a kocsmárosnő (Bata Éva) keveri. Feltűnik még A mi kis falunkban Udvaros Dorottya is, aki tanárnő és a polgármester felesége, és a kisebb szerepekben is sok-sok ismert színész.
Hogy az éppen csak megkezdett szálakból lesz-e 2.0-s bonyodalom, a bohózati panelekből épülhet-e a magamfajta savanyújóska számára is humoros történet, az nem az első részből derül ki.
