Sajátmese-módszer

Szedlmayer Bea sajátmese-tréner, innovatív transzperszonális pszichológiai terapeuta, 15 éves korában kapott egy házi feladatot az irodalomórán, írjon egy mesét. Nehezen látott hozzá, végül az egyes osztályzattól és szigorú tanárától tartva belekezdett a feladatba. A tolla egyszer csak külön életre kelt, és megszületett a „mese a meséről”, amelyben az öreg mese, aki lassan kihalt a köztudatból, megbízta három fiát, hogy menjenek a szélrózsa minden irányába, és terjesszék el a mese, a mesélés hagyományát a világban. Akkor még Bea nem gondolta volna, hogy fiatalkori meséjében már ott rejlett a jövője is: egyszer majd az ő küldetése is az lesz, hogy minél többen megismerjék és részesüljenek a népmesék és klasszikus mesék gyógyító erejéből.

A Sajátmese-módszer során az általunk írt mese fogja megmutatni, hol küzdünk elakadásokkal, és hogyan tudjuk megoldani azokat, hiszen a mesénk valós problémáinkat szimbolikus szintre helyezi, ahol minden lehetséges és mindenre van megoldás is. A mesénk lesz a tükör, amely által magunkba nézhetünk, saját, eddig rejtett folyamatainkra kapunk rálátást. Bea azt vallja, ha a mesénkben megoldást találunk, az a hétköznapi életünkre is pozitív hatással lehet. Mesét írni pedig szerencsére mindenki tud.

A Mese gyógyít című könyvedben írtad, hogy apukád sok mesét olvasott neked gyerekkorodban, de hogyan találkoztál a mesékkel felnőttként?

2010-et írtunk, és megláttam Bruno Bettelheim egyik könyvét a boltban (Bettelheim pszichológus, A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek c. könyv írója –  a szerk.), és mint egy villámcsapás, azonnal jött, hogy pszichológiával és mesékkel szeretnék foglalkozni. Hazamentem, és megláttam a könyvespolcomon, hogy teljesen véletlenül már számos témába vágó könyvet megvettem, amelyek ott sorakoztak elolvasatlanul. Akkoriban indult Boldizsár Ildikó képzése, amelyről aztán lemaradtam, és másfél évet kellett volna várnom a következő kurzusra. Engem azonban nem olyan fából faragtak, hogy veszni hagyjam a dolgot, és találtam egy hirdetést egy pár alkalmas meseműhelyről, ahonnan bár elhoztam sok értékes morzsát, az volt az élményem, vagy nem akarják, vagy maguk sem tudják elmondani, miért jók a mesék. Az egyik nap aztán a Google-keresőjébe beírtam olaszul, hogy fiaba terapia, vagyis meseterápia, amire kidobta Paola Santagostino pszichoterapeuta oldalát, és két hónap múlva már ott voltam a képzésén – olasz nyelvtanárként ezzel nyelvi problémáim nem voltak.

Szedlmayer Bea: A mese gyógyít c. könyvével

Mit tanultál ott?

Paola szerint a mesék ősi bölcsessége és a modern pszichológia ötvözése csodás önismereti és kreatív alkotói eszköz lehet. Most a 70-es éveiben jár, a mai napig búvárkodik, úszik, utazik a nagyvilágban, fest, tartja a kurzusait, pedig komoly tüdőbetegsége volt gyermekkorában, azt mondták neki az orvosok, hogy évente kétszer-háromszor egy hónapra teljesen le fogja dönteni a lábáról. Akkor a kezébe akadt egy pszichoszomatikáról szóló könyv, ami abban a korban még nagyon úttörőnek számított. Elkezdte figyelni, hogy amikor jön egy roham, milyen élethelyzetekben van, milyen kapcsolati háló veszi körül, s megpróbált azokon tudatosan változtatni. Azt vette észre, hogy ritkulnak a rohamok, majd teljesen meg is szűnnek. Ez annyira fellelkesítette, hogy pszichoszomatikával kapcsolatos tanulmányokat kezdett folytatni az egyetemen. Aztán egy spontán ötlettől vezérelve az egyik nyári este leült, és írt egy mesét a fény hercegnőjéről és az árnyék hercegéről, és addig nem nyugodott, amíg nem talált egy olyan véget a meséjének, amely minden szereplő számára megnyugtató volt. Eleinte jó poénnak tartotta a dolgot, és nem is foglalkozott a mesével többet, egészen addig, amíg az elkövetkező napokban, hetekben el nem kezdtek kisimulni olyan dolgok az életében, amelyekre évek óta nem talált megoldást. Az utolsó megerősítést a mesék gyógyító hatásáról akkor kapta, amikor a barátja nagyon beteg lett, és felajánlotta neki, hogy írjon egy mesét. Döbbenetes módon a mesében lévő szimbólumokat teljesen meg lehetett feleltetni a betegség aktuális stádiumának. Miután a férfi megtalálta a mese boldog végét, elkezdett felépülni a betegségéből is.

A te életedben is történt változás a meseírás hatására?

Amikor az első mesét megírtam Paolánál, válófélben voltam, mindenféle nőgyógyászati betegségem volt, kétszer műtöttek is, lelkileg sem voltam a topon, a munkámat is untam. Paolánál három mesét írtam meg a látogatásaim során, amelyekről aztán sokat beszélgettünk, és a harmadik mese végére békében elváltak az útjaim a férjemtől, és megismertem a jelenlegi férjemet, aki maga is tréner és önismereti tanácsadó. Közösen is jártunk Paolánál képzésen. Azóta elvégeztem egy transzperszonális pszichológiai terapeuta képzést is, és a férjemmel együtt vezetjük itthon Sajátmese-csoportokat, az eredeti olasz módszert kiegészítve egy úgynevezett meseállítással is.

A meseállításra még térjünk vissza, de most az érdekelne, hogyan írtok mesét az önismereti csoportokban? A könyvben említed, fontos, hogy a varázsmesék eszköztárával éljünk.

Mindig elmondjuk a meseírás előtt, mi az az öt-hat dolog, amit tartsanak szem előtt a meseírás során. Elmondjuk, hogy mesebeli szereplők, tájak, történések szerepeljenek a mesében. Sokszor nem ilyen mese születik, de ez nem baj, mert a mese így is az író lelkében zajló folyamatokat fogja tükrözni. Ha olyan szintű mese születne, mint egy Grimm-mese vagy egy magyar népmese, akkor megvilágosodott mesterek lennének, és nem a tanfolyamon üldögélnének. Ami tehát jön, az pont úgy a jó, ahogy van. Ha elakadnak, az sem baj, de ha olyan mesét tud valaki írni, aminek van eleje, közepe és jó vége, akkor – ha még vannak is benne csiszolandó jelenetek – az azt jelenti, hogy a lelke mélyén, még ha tudatosan nem is, tudja már a megoldást, onnantól nyert ügye van. Lehet rossz vége is a mesének, ez annyit jelent, hogy a lélek még küszködik a problémájával. Csak olyan probléma jön elő, amire a lélek készen áll.

A meseírás maga úgy zajlik, hogy rövid relaxációval kezdünk zeneszóra, és amikor a végén azt mondom, „egyszer volt, hol nem volt”, akkor a csukott szemek mögött megjelenik egy kép, amely életre kel. A résztvevőknek csak az a dolguk, hogy üljenek, mint a moziban, és amikor véget ér a csukott szem mögötti film, gondolkodás és szerkesztés nélkül vessék papírra a mesét úgy, ahogy jött.

Ezért utána sem agyalunk, elemezzük a mesét, vonunk direkt párhuzamot az írás és az életünk között. Félretesszük egy időre, pihentetjük, a mese pedig magától dolgozni kezd az életünkben.

Miért fontos, hogy ne agyaljunk rajta?

Erre van egy jó példázat, amit a minap olvastam. Egy mester és egy tanítvány a folyóparton ült, és a tanítvány így panaszkodott: „annyi mindent olvastam már, de félek semmi sem maradt meg”. Erre a mester azt válaszolta: „Ott egy koszos rongy, hozz benne vizet a folyóról”. A tanítvány nem mert ellentmondani a mesternek, lement a folyóhoz, merni kezdte a vizet, de az mindannyiszor kicsorgott. Amikor visszatért, azt mondta: „Mester, én ebbe belebuktam, nem tudom ezt a feladatot teljesíteni”. Erre a mester: „Fiam, nem buktál el, csak meg akartam neked mutatni, hogy amikor olvasol, te vagy a rongy, ami a víztől tiszta lett. Ahogy a víz átmossa a rongyot, úgy a megszerzett tudás sem vész el, hanem téged tisztít.” Lehet, hogy már nem emlékszem a mesémre, de attól az még hat. Ha racionálisan kezdek el vele foglalkozni, visszatereltem a problémát a bal agyféltekémbe, amivel eddig sem tudtam megoldani.

Említetted, hogy a meseírás kiegészül meseállítással. Ezt úgy kell elképzelni, mint a családállítást?

A meseállítás abban különbözik a családállítástól, hogy itt bár ugyanúgy szereplőket választasz a témádhoz a csoportból, a szereplők szövege mindig az, amit a mese írója mond. A mese írója pedig beleáll minden szerepbe, és mindig ő maga viszi tovább a történetet. Ha elakad, vagy nem akarja megoldani a problémáját, akkor a színpad szélére állhat, és saját maga helyett választhat egy beugrót, így ránézhet úgy a jelenetére, mintha egy előadást nézne. A meseállítás során a résztvevő átélheti azt, ami a saját meséjében zajlik. Mindezt úgy, hogy közben nem kell szembesülnie a valódi, hétköznapi problémájával. 

 Többnyire rá szoktak jönni, miért van elakadás, és kitalálnak valamit, amitől jobb lesz a jelenet. Valaki hatalmas sikert él át, más egy kisebb lépéssel jut beljebb a probléma megoldásában, de az állítással valószínűség szerint tovább tud jutni az elakadásán.

Fotó: Getty Images

Minek köszönhető ez a spontán rendeződés a világban attól, hogy valaki ír, majd felállít egy mesét?

A testünkben zajlanak különféle biológiai folyamatok, aztán van egy lelki részünk tele érzésekkel és vannak gondolataink. Könnyen belátható, hogy ha például szerelmesek vagyunk, és meglátjuk az illetőt, rögtön elpirulunk, gyorsabban ver a szívünk, ha pedig megijedünk valamitől, remeg a kezünk, lábunk. Tehát kölcsönhatás van a fizikai test és a lélek között. Azt is megtapasztaljuk, hogy ha valamiről pozitív gondolataink vannak, akkor jól érezzük magunkat, ha viszont valami fáj, akkor negatív gondolataink születnek. Ha bármelyik síkon valamilyen változás történik a három közül, az hatni fog a másik kettőre is. Ha tehát az érzéseink és a gondolataink szintjén megoldunk valamit, rendeződik a fizikai sík is.

Mi a helyzet a külvilágban való spontán rendeződésekkel, azzal, hogy például valaki társat vagy munkát talál a meseírás után?

A mesék segítségével könnyebb a saját problémáinkkal is szembenézni, nyitottá válni valamilyen alternatív megoldásra, ötletre. Volt egy hölgy, aki már a 40-es éveit taposta, de még nem volt hosszabb távú társkapcsolata. Megírta a meséjét, ami arról szólt, hogy van egy boszorkány, aki nem engedi a lányt átkelni a hegyen. Azt mondja neki, „nem mész át, amíg el nem hozod nekem a varázsfüvet a barlangból, a tó mélyéről, a hegy tetejéről. Éreztük, hogy ezzel a jelenettel valamit tenni kell a meséjében, ezért beleállítottuk a hölgyet mind a két szerepbe, hogy átélhesse, milyen boszorkánynak és milyen a lánynak lenni. Egyszer csak a fejéhez kapott, és megkérdezte magától, „Hát hülye vagyok én? El tudok menni a barlangba, a tó mélyére, a hegy tetejére, de nem tudok átmenni a boszorkány előtt?” Majd fogta magát, félreállította a boszorkányt, és átélte, milyen átmenni ezen a vélt akadályon. Nem telt bele két hónap, és a csoporttársai közül valaki felhívott, hogy látta az addig szürke-fekete ruhába öltözködő társát színesben, ragyogóan, egy parkban sétálni egy fess fiatalemberrel. 

Sok más önismereti, pszichoterápiás módszer mellett a sajátmese-módszer nagyon különleges módon ad lehetőséget arra, hogy rálássunk a belső akadályainkra, tudatosítsuk, és megoldjuk. Hiszen minden mesei szereplő mi vagyunk.

„Rájöttem, hogy évek óta gonosz mostoha szemmel nézek magamra” – Meseterápiás foglalkozáson jártunk

Úgy is el lehet az egészet képzelni, mint egy tál spagettit, amely az életedet szimbolizálja. Amikor megírsz egy mesét, az rámutat, melyik spagettiszállal érdemes foglalkoznod. A meseállítással pedig megkaphatod azt a kulcsot is, ami a következő lépést jelenti a megoldás felé. A mese egy problémamegoldó rendszer, és azt tanítja, minden hozzáállás kérdése.

Sokan durvának találják, ahogyan a népmesei hősök elbánnak az ilyen boszorkányokkal, és a mesélés közben sokszor ki is hagyják ezeket a részeket. Te mit gondolsz erről? 

A mesebeli gonosz mindazokat a minőségeket, blokkokat, félelmeket szimbolizálják, amelyek nem azt szolgálják, hogy harmóniában éljünk magunkkal, a többi emberrel, a természettel és a természetfelettivel. A mesék egyik legfőbb tanítása, hogy a rossz, gonosz létezik, ám legyőzhető. Amikor a gonosz elpusztul, vagy a jó, ha áldozatok árán is, de végül győztesen kerül ki, akkor a gyerekek éppen ezt tapasztalhatják meg, és biztonságot, megerősítést, bátorító erőt lelhetnek benne.  Egyszer az egyik Everness Fesztiválon a sárkánymotívum volt a téma, és a közös mesekezdet, amit aztán folytatniuk kellett a résztvevőknek, ez volt: „volt egyszer egy királylány a sárkány fogságában…”. Te például hogy folytatnád?

Arra járt egy hajó egy királyfival, aki meglátta a síró királylányt, és azonnal beleszeretett, majd elbánt a sárkánnyal, és mind a hét fejét levágta.

Hát képzeld el, hogy 100 emberből 90 vagy összebarátkozott a sárkánnyal, vagy megsajnálta, vagy a királyfinak nem is volt kedve elindulni, vagy elindult, de soha nem ért oda, esetleg a király kezdett el intézkedni a királyfi helyett. Az egyik történetben pedig a királyfi kiszabadította ugyan a királylányt a fogságból, el is indultak, majd félúton azt mondta a királylány, „te figyelj, királyfi, úgy sajnálom azt a sárkányt, visszamegyek hozzá”. Mint kiderült, ez a hölgy 28 éves volt, és még együtt élt az anyukájával. A mese itt is megmutatta, hogyan viszonyulunk a lelki tartalmainkhoz, folyamatainkhoz, szimbólumokhoz. A sajátmese-módszerrel ezt a viszonyulást lehet megváltoztatni. 

Miről árulkodik, hogy ennyi emberből csak kevesen éltek a klasszikus tündérmesék megoldásával, és nem ölték meg a sárkányt?

A sárkány a félelmeinket, önhazugságainkat, játszmáinkat szimbolizálja, azokat a lelki minőségeinket, amelyek nem a javunkat szolgálják. Ha belegondolunk, sok mesében a sárkány még segít is, hogy meg tudjuk ölni, hiszen megtehetné, hogy leharapja a fejünket, vagy lelehel lánggal. Ehelyett hagyja, hogy a hős belevágja őt a földbe és levágja a fejeit. Sokan vannak, akik úgy gondolják, jobb a biztos rossz – mert már megszokták, ez számukra a „családi otthon melege”, mint a bizonytalan jó. Inkább összebarátkoznak lelkük sárkányával, csak hogy ne kelljen szembenézni azzal a rombolással, amit végez bennük. Viszont ha a módszer segítségével tudatosítjuk ezeket az elakadásainkat, és

A Sajátmese-csoportokon mindent szabad, de semmi nem kötelező – mindenki a maga léptékében halad, mi „csak” biztatást adunk, hogy bátor mesehősként lépjék meg, amit a szívük diktál, mert megéri!