A vasárnapi Oscar-gáláig háromszor néztem meg Deák Kristóf filmjét, a Mindenkit. Nevezzetek őrültnek, de régen voltam annyira biztos valaminek a győzelmében, mint most. Az immár Oscar-díjas Mindenki egy szerethető, erős üzenettel rendelkező történet arról, hogy mennyire fontos, hogy megtaláljuk a saját hangunkat, hogy ki merjünk állni magunkért és másokért, és merjünk harcolni az igazságtalanság ellen. A Mindenki emellett a kilencvenes években játszódik, de Deák Kristóf ezt nem nyomja percenként a néző arcába, finom jelekkel, nosztalgikus pillanatokkal repíti vissza a mai 30-as generációt a gyerekkorába.
Hét nosztalgikus pillanat a Mindenkiből, ami felidézi, milyen is volt gyereknek lenni a 90-es években.
SMS és telefonnyomkodás helyett leveleket írtunk egymásnak az órán.
Rettentő menőnek számítottál, ha a szüleid beszereztek neked egy ilyen karkötőt.
Az iskolaköpenynek hála, nem számított a ruhánknak, ha meghemperegtünk a krétaporban.
Italport ettünk hazafelé a suliból.
Délután belopóztunk a szüleink/nagyszüleink szobájába, hogy bakeliteket hallgassunk.
Melba csoki és Párizsi kocka, ezeket majszoltuk.
Az udvaron ugróiskoláztunk, kiszámoló mondókákat skandáltunk és gumiztunk.
