Kölcsönös a felelõsség

Presser Gábor és Oláh Ibolya – Kattints a képre!

Amelynek legnagyobb előnye, hogy – mivel nem volt bedugva – nem szólt. A többiek úgyszintén nem voltak bedugva, de annál többet szóltak: “Tessék mosolyogni!”, “Kéne egy másik ing!”, “Vegye fel valaki a telefonomat!” , “Igazítani kéne a hajon!”, “Ne pislogj!”, “Még két kép!”. “Sokáig tart még?” – ezt viszont Ibolya kérdi mind sűrűbben. Ugyanis Presser Gábor és Oláh Ibolya címlapfotózásán vagyunk.

Én kettejüket figyelem, Ibolyát és Gábort. Úgy tűnik, keveset hederítenek egymásra, inkább magukra figyelnek, és teszik a dolgukat. Vagy lehet, hogy létezik közöttük valami jeltelen belső kommunikáció? Ibolya időnként Gábor tekintetét keresi, mintegy onnan várva bátorítást, erősítést, egyébként érezhetően feszélyezi a helyzet. Két felvétel között bohóckodik, grimaszokat vág, filmcserénél a parketta közepén tánclépéseket gyakorol. Gábor készségesen eleget tesz minden kérésnek, ül, áll, előbbre jön, hátramegy, jobbra hajlik, balra dől, mosolyog, komoly arcot vág, ahogy a fotós szeretné, de különösebben nem válik az optikától feldobottá. Időnként játékosan flörtölget Ibolyával, néhány mondat után azonban visszakecmereg rezignált magányába.

– Ibolya, árad belőled valami különös feszültség. Miért?

– A holnapi koncert miatt van. Ilyenkor, az előtte lévő napon, már nem szeretem ezeket a programokat. Fotózást, riportot, meg hasonlókat…

– Hanem?

– Szeretek menni a magam feje után, csinálni, ami éppen az eszembe jut. Pihenni, császkálni, vagy akármit, ahogy éppen jólesik. És közben belülről készülni a koncertre. Feltöltődni, ráhangolódni. Ugye, ez most nem lesz hosszú?





– Türelmetlen vagy?

– Nem szeretem elnyújtani a dolgokat. Meg nem szeretek sokáig egyhelyben ülni. Tudod, ilyenkor már buzog bennem a cigányvér.

– A szabadságvágy?

– Miről beszéljek neked?

– Például Presserről…

– Azt tudod, hogy miatta jelentkeztem a Megasztárba?

– Nem…

– Amikor mondták, hogy lesz ez, és jelentkezzem, rögtön azt kérdeztem, kik vannak a zsűriben? Sorolták a neveket, de én azok közül senkit sem ismertem. Akár a telefonkönyvet is felolvashatták volna. Aztán a végén mondták, hogy ott lesz Presser Gábor is. Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy jelentkezem.

– Mit tudtál róla?

– Hogy jó ember.

– Ezt honnan lehet tudni?

– Láttam már a tévében, és ez rögtön kiderül. Hogy őszinte, egyenes, hogy hitele van a szavainak. Hogy a véleményét mondja mindig, és nem azt, amit mások hallani akarnak. Én az ilyen egyenes embereket szeretem.





– Emlékszel, mikor találkoztatok először?

– Adás előtt a büfében. Odajött, és megkérdezte, hogy melyik sört szeretem. Én pedig mondtam, hogy egyiket sem. Hanem, faggatott, akkor mit szeretek? „A whiskyt”, feleltem. Végigmért, és azt mondta, hogy „akkor jó drága csaj vagy.” Ezzel teljességgel egyetértettem, tehát maradtunk is ebben.

– Figyeltem fotózás közben, és úgy tűnt, elég fura viszonyban lehettek. Egyszerre van jelen némi cinkosság köztetek, de elég erős a tartózkodás is…

– Így igaz. Független emberek vagyunk, és ezt megőrizzük annak ellenére, hogy most összehozott bennünket a sors… Emellett Gábor azért mégiscsak egy idősebb ember, én meg nem akarok, mint valami idétlen fruska, a nyakába akaszkodni. Hülyén jönne ki.


» Az interjú itt folytatódik.