Van egy kislány. Kilencéves. Összetörték a szívét. Nem a szerelem, hanem a barátnői. Kövérnek, dagadtnak, pufóknak csúfolják – és ő elhiszi. Hangsúlyozom, még csak kilencéves, de már a testét méregeti, és vigasztalhatatlanul boldogtalan azzal, amit lát. Nem látja, amit én, hogy olyan, mint egy gyönyörű festmény: hófehér bőre, aranyszínű haja, mosolygó arca és világító szemeinél szebbet talán még soha nem láttam. Ő minderről semmit nem tud, semmit nem érez. Pont úgy áll a tükör előtt, ahogy harminc éve én. Ő is a testére gondol, úgy, ahogy én:
Születésem pillanatában jelmezként kaptalak – egy életre. Emlékszem, a legjobban akkor szorítottál, amikor 13 éves lettem: végeláthatatlan karokat és lábakat növesztettél, legszívesebben lehasítottam volna belük egy darabkát, hogy pont olyan rövidek legyenek, mint a kortársaimé. Sóvárogtam, hogy kicsi lehessek és törékeny, hogy ne legyen a becenevem Zsiráf, Égimeszelő, Colos és Góliát. Szerettem volna, ha nekem is van párom az iskolai táncelőadáson, ha két fejjel kisebb vagyok, pont akkora, mint Misi, az iskolai szerelmem. De te nem foglalkoztál velem, csak nőttél, mint a paszuly, egészen a csillagos égig.
De nemcsak nőttél, hanem púposodtál is. A magas ember azt hiszi, ha előre ejti vállait, fejét pedig a padlóig lógatja, apróra zsugorodik. Pedig dehogy zsugorodik, csak megágyaz a kényelmetlen ortopédiai fűzőnek, amibe hosszú évekre bezárják. Emlékszel még? Amikor már nemcsak felfelé nőttél, de a hormonok miatt keresztbe is, elviselhetetlenül szorított a kelepce, ollóval vágtam le rólad – de vágtam volna a zsíromat is, meg a lábaimból egy darabot. Tehén voltál! Egy nagy tehén, akire csak a felnőttruha ment fel, abból is a fiúméret, a csajos véletlenül sem. Vigasztalhatatlan voltam: gyűlöletes átokként néztem rád, minden porcikámban úgy éreztem, ezzel a testtel képtelen vagyok leélni ezt az életet. Fulladoztam.
Aztán jött a Peti, az első fiú, akinek igazán tetszettél. Megkívánt. Szeretett. Simogatott. Elvarázsolt. Amíg ő volt, mi is jóban voltunk. Úgy láttalak téged, ahogy ő. Szép voltál és kívánatos. Vállaim már nem lógtak, melleim büszkén ágaskodtak előre, tartásomból sugárzott a nő. Aztán pár év után Peti váratlanul már mást szeretett. Visszatért a nyomor, haragomat és csalódottságomat le kellett vezetnem valahogy, valahol. Kapóra jöttél. Újra gyűlölhettelek, bánthattalak.
Csapdában éreztem magam. Menekülni akartam volna ebből a bőrből, de nem volt hova. Persze a sebnyalogatásra is ráun az ember egyszer; ha szerencsés, megszületik benne a vágy, hogy gatyába rázza magát. Én szerencsés vagyok. Néztelek a tükörben, és arra gondoltam, a Jóisten biztosan nem véletlenül teremtett minket egymásnak, muszáj valahogy megbékélnem veled. Eltökélt voltam: kerül, amibe kerül, happy end lesz a vége. Elkezdtelek figyelni és gondolkodni rólad.
Rájöttem, huszonakárhány éven át nem szóltál egy szót sem. Nem panaszkodtál. Nem tiltakoztál. Nem fáradtál el. Nem omlottál össze, amikor bántottalak, nem álltál le, amikor éheztettelek, amikor alkohollal áztattalak, nem süllyedtél el, amikor olcsón adtalak, és nem csaptál az arcomba egy pusztító betegséget, amikor halni akartam. Gonosz voltam hozzád.
Téged hibáztattalak a magasságom, a testsúlyom, a formáim, a bőröm színe, de még a szeplőim miatt is, rajtad kértem számon a lehetetlen ruhaméretem, a szemem színét és a sűrű szemöldököm. Soha semmit nem csináltál jól: nem volt elég a súlyzók mérete, a lefutott kilométerek hossza, nem volt elég a 10 perc szolárium és a léböjtkúra sem. A végletekig feszítettem a határaidat, de te nem tiltakoztál. Soha!
Szégyellem magam, mert természetesnek vettem, hogy vagy, hogy pulzál bennem az egészség és a bivalyerő. Pedig mennyire nem az!
Mennyire félelmetesen törékeny vagy! 35 éve.
A történet most a szemem láttára ismétlődik, egy kilencéves kislánnyal a főszerepben.
