nlc.hu
Aktuális
Légy nõ mindhalálig…

Légy nõ mindhalálig…

Hatvan feletti, kétunokás nagymama vonul – mit vonul: libeg! – a kifutón, kétrészes csipkefehérnemû-szettben. Csókot dob. Csillogó szem, izgalomtól – enyhén – remegõ lábak. Vizsga van.

 






Több száz ember a nézőtéren. A nemzetközi manökendiplomáért. És még valamiért…

Egy cetli, rajta felhívás: „Diplomás manökenképzés, 60 éves korig, vékony és duci kategóriákban, önbizalom-növeléssel, munkalehetőséggel!”
Heten jelentkeztek. Heten, mint a gonoszok, mondják nevetve. Harmincöt és hatvankét év, ötvenöt és száz kiló között. Sajtolóműhelyből, építkezésről… A felvételin láttam őket először: feszengve várakoztak a művelődési ház előterében. Az arcokon némi rémület tükröződött, és valami bizonytalan eltökéltség. Négy hónap telt el azóta.

A próba

Egy óra múlva próba, az utolsók egyike: másnap mozgás- és írásbeli sminkdolgozat. Egy hét múlva vizsgabemutató.

– Milyen gyönyörűek vagytok, lányok! – csapja össze a kezét Kati. Egy nagymama…
– Meg persze Nő!– hangsúlyozza. – Nagyon büszke vagyok, hogy képviselhetem a korombeli molett hölgyeket. Mert soha nem kötelező topisnak lenni, nagyon kevés kell ahhoz, hogy az ember jól nézzen ki. Akkor is, ha ilyen kemény munkája van!
Kemény és olajos. Kati egy sajtolóműhelyben dolgozik, száztonnás gépekkel vágja a vasat mindennap. Később, csak úgy mellékesen mondja el, hogy súlyos beteg, de miért is kellene mindig ezzel foglalkoznia?

– Ma már fel mertem venni például ezt, meglepetésnek. Póthaj – rázza meg büszkén vörös fürtjeit. – Attila is megdicsérte! A tanárunk… – szégyenlős, nőies mosoly egy elsuhanó garbós fiatalember felé. Ani, a csapat másik nagyija aggódik, az új szandál tapad, nem szabályos manöken- félfordulatra termett.






– Egy kis szappan a talpára, és megvagy – érkezik a szakmai tanács. Kacagás a válasz – Legfeljebb hanyatt vágódom, csipkebugyiban. Belefér…
Nézem: szinte kicsattannak a jókedvtől. Semmi frusztráció, görcsös bizonyítási vágy…
– Gondoltam, milyen jó lenne egyszer egy bemutatón sétálni, mint a tévében… De a társaság fontosabb volt. Élni kell, kérem szépen! Ennyi idősen is – tárja szét a karját Ani, és nagyot kacsint. – Itt, az iskolában pedig megtanultunk merészebbnek, magabiztosabbnak lenni.
Mindenki bólogat.

– Igen, nekem is sok gondom volt a kövérségemmel, csúfoltak eleget – kezdi most a szőke, kerek arcú Anikó. – Aztán itt vagyok a változókor küszöbén… A hirdetésben pedig az állt: önbizalom-növelés. Hát eljöttem.





Az építőiparban dolgozik huszonöt éve, ott meg, ahogy mondja, hideg is van, kosz is van, meg rengeteg sok férfi.

– Gondoltam, bár negyvenen felül vagyok, mégiscsak nő lennék. Ráadásul azt vettem észre magamon, hogy az alkalmi ruhát meg sem tudom különböztetni a hétköznapitól. Amúgy nálunk, a megyei újságban megjelent, hogy oklevéllel rendelkező manökeneket keresnek. Szóval már csak jól kell vizsgáznunk…
A csapat leginkább modell alkatú manökenje Judit. Kecses, vékony, halk szavú nő. Így negyven körül ki akar próbálni mindent. Ezt is. Ahogy mondja, tény, hogy egyikük sem húszéves, száznyolcvan centi és negyven kiló, mint a modellek, de szerinte éppen az a lényeg, hogy az utca embere sem olyan.

A cikk teljes szövege a Nők Lapja nyolcadik heti számában olvasható.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top