Nincs kétségem afelől, hogy a lányom teljesen komolyan gondolta, amit mondott, tényleg így érzi, hogy számára én vagyok a legjobb anya. De valószínűleg csak azért van ez így, mert még nem kamaszodik, és még nem jött rá, hogy milyen sok szinten nem teljesítettem a tökéletes anyuka feladatait. Pedig minden áldott nap úgy ébredek fel, hogy ma aztán igazán jó anya leszek, olyan, amilyennek egy Jó Anyának lennie kell, de ez nagyjából tíz perc alatt már el is múlik, amikor az egyik gyerekem kiveri valami miatt a balhét/nem akar öltözni/spontán hisztériás rohamot kap.
A nap végére mindig oda jutok, hogy nemhogy a világ legjobb anyukája címet nem érdemlem meg, de ha lenne legrosszabb anya-díj, akkor jó eséllyel megkapnám.
A világ legjobb anyukái nem káromkodnak, nem kiabálnak, nem nyögnek, ha vacsorát kér a gyerek, és boldog mosollyal az arcukon ülnek le legózni vele. Ezzel szemben én kiabálok, nyögök és nem vagyok kicsit sem boldog, ha nem engedik, hogy azt csináljam, amit akarok, hanem épp legóznának velem, amikor én csak ülni szeretnék és nézni ki a fejemből.
A világ legjobb anyukái szoptatnak mindhalálig, nem adják fel, amikor egy kis nehézségük támad, nem úgy, mint én, aki két hónap szoptatás után bedobtam a törölközőt, mert nem volt elég tejem. Nem gyűrtem magam órákig a mellszívóval és nem fordultam szoptatási tanácsadóhoz sem, csak nemes egyszerűséggel kiegészítést adtam a babámnak, aki végre jót aludt jóllakottan.
Az igazán jó anyák beleállnak a nemes anyaharcokba, foggal-körömmel védik a saját véleményüket és hitüket, mert tudják, hogyan kell etetni/nevelni/altatni/gondozni egy gyereket. Nemcsak a sajátjukat, hanem másokét is. Nem úgy, mint én, aki állandóan eltévedve érzem magam, hogy vajon jó irányba kormányzom-e a család hajóját, vagy az egész gyereknevelősdinek egy hatalmas titanicos jelenet lesz a vége jégheggyel meg Leornadóval együtt.
A legjobb anyák ellenőrzésük alatt tartják a gyerek képernyőidejét, nem engedik orrba-szájba tévézni, számítógépezni, tabletezni őket, arról pedig még véletlenül sem lehet szó, hogy a telefonjukat odaadják a kis kétévesnek, aki még beszélni sem tud rendesen. Nálunk meg épp a múlt héten törte össze a telefonomat a kétévesem, mert megengedtem neki, hogy játsszon vele, csak mert el akartam kerülni egy újabb félórás hisztériázást. Na, igen, a jó anyukák ezt sem teszik, nem kerülik a konfliktust, mindig szem előtt tartják, hogy hosszútávon mi a jó a gyereknek, és úgy nevelik, hogy vállalják a fejükre zúduló ordítást, ha a nevelési elveik megkövetelik. Állják a sarat, nem omlanak össze zokogva hetente egyszer, és nem gondolják azt SOHA, hogy nem biztos, hogy olyan jó ötlet volt szaporodni, főleg ilyen sokszor.
Nem kételkednek magukban, hogy hogy bírják még ki ezt az egész anyaság dolgot életük végéig, és nem gondolnak bele, hogy még húsz évig esélyük sincs arra, hogy szabadok legyenek.
A világ legjobb anyukái odafigyelnek, hogy mit eszik a gyerek, elkészítik a válogatott zöldségekből a vacsorát, állnak másfél órát a tűzhely mellett, és minden trükköt bevetnek, ha válogatós a gyerek, hogy legalább valami kis vitamin jusson belé. Ehhez képest én nagyon hamar feladtam a harcot, amikor a legkisebb gyerekem közölte, hogy csak üres tésztát és virslit hajlandó enni, öt percig próbáltam a lelkére beszélni, majd vállat vontam, hogy jól van, ez is elmúlik, és adtam neki tésztát virslivel.
Nem vagyok rezignált, nemtörődöm anya, de tény, hogy nem izgatom már magam túl sok mindenen és már elhangzott a számból, hogy nem érdekel, min veszekednek, csak vér ne folyjon. Az igazán jó anyák nyilván megbeszélik szépen a gyerekeikkel az ilyen vitás helyzeteket, hogy ne sérüljön lelkileg senki, nálunk meg egy legyintéssel elintézem a háborúkat és veszekedéseket, maximum annyit kérek, hogy csendesebben csinálják, mert így nem hallom a saját gondolataimat.
Mégis, valamiért a legjobb anyának tartanak a gyerekeim, mindennap elmondják, mennyire szeretnek, és hogy remélik, rám nem érvényes a halandóság. Ki érti ezt?
Miközben én egy nagy kudarcnak érzem magam anyaként, nekik szemmel láthatóan boldog gyerekkoruk van mellettem. Valószínűleg ugyanezt éli át rajtam kívül még ezer meg ezer önmagában kicsit bizonytalan anya, akiknek nincs tiszta kép a fejében, hogy mégis hogy a fenébe’ lehet jó anyának lenni és mellette még embernek is maradni. A többségünk jó eséllyel szenved attól, hogy túl magas elvárásokat támasztunk magunknak, amiket persze nem sikerül megugranunk, és akkor jön a jól ismert belső zokogás, hogy már megint elbuktunk, már megint tönkretettük a gyerekeink életét.
Mégis, odajönnek a gyerekeink, hogy mi vagyunk nekik a világ legjobb anyukái, mi meg bámulunk rájuk, mert nem értjük, hogy hol voltak az elmúlt pár évben, hogy nem látják, milyen bénák vagyunk ebben az anyaszerepben. Pedig itt voltak, látták, átélték és mégis, minden kudarc, bukás, kiabálás, kiborulás ellenére – vagy épp azért – a legjobb anyának látnak minket, olyannak, aki megöleli őket este, puszit ad a horzsolásokra, megvarrja a leszakadt fejű macikat, és bedobja a mikróba a virslit, ha azt kívánja a csemetéjük.
Úgy tűnik, hogy a jó anya fejünkben élő képe nagyon különbözik attól, amit a gyerekeink gondolnak az igazi jó anyaságról. Szerintem hallgatnunk kellene rájuk és csak örülni nekik, hogy vannak nekünk, főleg amíg még olyan korban vannak, hogy egy közönséges hétköznap délután odajönnek és azt mondják: “Te vagy a világ legjobb anyukája.”
