Egy közösségi oldalon lángolt fel a vita arról, hogy a fenékre csapás vagy egy tasli mennyire elfogadott a gyereknevelésben. Újra megjelentek azok a hangok, amik mindig felerősödnek ekörül a téma körül, és azt szajkózzák, hogy minket is vertek gyerekkorunkban, és mégis ember lett belőlünk, illetve a mai fiataloknak csak egy jó nagy pofon kéne, hogy észhez térjenek. És persze mennyire igaza volt a szülőknek, hogy verték a gyerekeket, ezt utólag már a vak is látja, hogy csak jót akartak a pofonokkal.
Lehet, hogy a 80-as években még normális dolognak számított, hogy kaptunk egy tockost vagy a fenekünkre csaptak, hogy tudjuk, hol a helyünk, és ezt hívták gyereknevelésnek, de azért ma már reméljük, egyre több szülő gondolja azt, hogy ez nem a megfelelő nevelési módszer. Angolul „tough love”, azaz kemény szeretet a neve ennek a nevelési stratégiának, amikor azzal magyarázzák a fizikai és lelki fenyítést, hogy csak szeretetből, a gyerek érdekében történik.
Honnan jön a kemény szeretet?
A tough love kifejezést Bill Milliken közösségi aktivista alkotta meg 1968-as, azonos című könyvében. Milliken, aki egykor szociális munkásként a veszélyeztetett fiatalok oktatási rendszerrel való kapcsolattartásával foglalkozott, egy nem túl szigorú viselkedésmódosító stratégiaként írta le a módszert.
Eredetileg a kemény szeretet lényege az volt, hogy egy személy viselkedését úgy változtatjuk meg, hogy szigorúan, esetleg keményen bánunk vele, ugyanakkor azt is kommunikáljuk, hogy a kezelést szeretettel, az illető érdekében ajánljuk fel.
Az eredeti elképzelés talán jó volt, de mára a kemény szeretet az olyan szülői praktikák gyűjtőfogalma lett, amely nem ismeri fel, hogy minden gyermek más, ezért aztán ez a nevelési stílus nem képes egyéni tiszteletet kivívni, és a szülő-gyerek kapcsolatot hatalmi harccá változtatja. Így a kifejezést manapság inkább csak a bántalmazás elkendőzésére használják.
Bill Milliken (Fotó: Amy Graves/WireImage)
Dr. Michele Borba, a No More Misbehavin’ című könyv szerzője szerint a kemény szeretet ideája abból a szándékból származik, hogy a gyerekeknek határokat húzzunk, amelyek valóban rendkívül fontosak. Ám ezeknek a határoknak nem kell különösen keménynek lenniük, a kulcs inkább a következetességben, nem pedig a vasszigorban vagy testi fenyítésben rejlik. A határok a szülő számára legfontosabb értékeken alapulnak, emellett ésszerűnek és egyértelműnek kell lenniük. A gyerekek mindig feszegetni fogják a határokat, a mi feladatunk az, hogy tudassuk velük, amikor túl messzire mennek.
Mi számít bántalmazásnak?
A WHO (Egészségügyi Világszervezet) definíciója szerint: „A gyermek bántalmazása és elhanyagolása (rossz bánásmód) magában foglalja a fizikai és/vagy érzelmi rossz bánásmódot, a szexuális visszaélést, az elhanyagolást vagy hanyag bánásmódot, a kereskedelmi vagy egyéb kizsákmányolás minden formáját, mely a gyermek egészségének, túlélésének, fejlődésének vagy méltóságának tényleges vagy potenciális sérelmét eredményezi egy olyan kapcsolat keretében, amely a felelősségen, bizalmon vagy hatalmon alapul.”
A Toughlove program
A Toughlove kifejezés nemcsak a hagyományos gyereknevelési értelemben használják, hanem egy olyan eszközt is jelent, amellyel a bántalmazó, bűnöző vagy kábítószerfüggő gyerekek szülei visszanyerhetik a kontrollt a családon belül. A Toughlove egy önsegítő program neve is, amely ezeknek a szülőknek és gyermekeiknek szól.
Az önsegítő programot Phyllis és David York fejlesztette ki 1980-ban, miután ráébredtek, hogy a rendkívül destruktív viselkedést tanúsító lányuk megmentése több kárt okozott, mint hasznot hozott. Úgy döntöttek, hogy felhagynak azzal, hogy mindig közbelépnek, ahányszor a gyerek valami hajmeresztőt művelt (például drogozott, lopott), ehelyett hagyták, hogy a természetes és logikus következmények korrigálják lányuk viselkedését, miközben érzelmi támogatást kerestek a saját barátaiknál. Megírták és kiadták a Toughlove című könyvet, és megalapították a Toughlove Support Network nevű szervezetet, melynek küldetése, hogy népszerűsítse azt, amit ők az egyének, családok és közösségek beavatkozási módjának tekintenek.
A Toughlove filozófiája szerint a családban a szülők rendelkeznek a kontrollal, és a gyerekek leginkább akkor viselkednek rosszul, ha a szülői kontroll nem érvényesül, vagy a szülők nem vállalják a felelősséget a saját szerepükért.
Fotó: Getty Images
Ám ha a szülők az elvárásaikat világosan kimondják, a gyermek már nem fogja irányítani a családot. A programban a szülőket arra ösztönzik, hogy írják le, milyen viselkedést várnak el a gyermekeiktől, és nem javasolják, hogy meg akarják fejteni, miért viselkedik a gyerek helytelenül. A filozófia szerint a szülőknek nem kell megérteniük, miért viselkedik destruktívan a gyermekük, ehelyett a többi, hasonló cipőben járó szülővel együttműködve kell cselekedniük, hogy érvényt szerezzenek a saját maguk és az otthoni környezetük feletti kontrollnak.
A Toughlove-szülőket arra tanítják, hogy ne legyen bűntudatuk a gyerek rossz viselkedése miatt, hanem hagyják, hogy a gyerekek felelősek legyenek a saját tetteikért.
A Toughlove-szülő például azt mondhatja a gyerekének: „Elegünk van. Nem mentünk meg téged az általad okozott bajtól. Eléggé szeretünk ahhoz, hogy nemet mondjunk.” A Toughlove hívei úgy vélik, hogy a drog- és alkoholfogyasztás a fő oka a tizenévesek romboló viselkedésének. Ezzel kapcsolatban a szigorú fegyelmezést és a korlátok felállítását tekintik az egyetlen eszköznek, amely lehetővé teszi a gyermekek számára, hogy a társadalmi normák és családi értékek szerint viselkedjenek, és esélyt kapjanak arra, hogy visszanyerjék az életük feletti kontrollt.
A kemény szeretet átcsúszhat bántalmazásba
A kemény szeretettel tehát nem lenne elvileg probléma, főleg, ha a fenti, fiatalok függőségével kapcsolatos értelmét nézzük, ám a köztudatban nem ez a jelentés él élénken, hanem a testi fenyítést értik alatta inkább, ami az alkalmazói szerint szeretetből fakad.
A probléma ezzel csak az, hogy a testi fenyítés – akárhogy is nézzük –, bántalmazásnak számít a gyerek szemszögéből, márpedig a bántalmazást nem itatja át a szeretet.
Persze van egy olyan irány is, mely szerint még a hangunkat sem emelhetjük fel a gyerekkel szemben, mert már az is erőszak, de a valóságban jó eséllyel nem létezik olyan szülő-gyerek kapcsolat, amiben a két fél valamikor, valamilyen szinten ne küzdene a másikkal a kontrollért. Ez már a gyerekek egészen kicsi korában, a dackorszak megjelenésekor is beköszönt a családban, úgyhogy a teljes mértékben erőszakmentes kommunikáció valószínűleg lehetetlen elvárás magunkkal szemben.
Fotó: Getty Images
Az viszont egyáltalán nem lehetetlen, sőt, az lenne a jó irány, ha a testi és lelki fenyítést elfelejtené minden szülő, és annak látná, ami: bántalmazásnak, amit nem lehet a szeretetbe csomagolni. Sem az elfenekelés, sem a megszégyenítés nem lehet eszköze egy szeretettel teli gyereknevelésnek, hiába is akarják a hasonló módszerek hívei előadni úgy, mintha ez normális nevelési stratégia lenne. Nincs olyan, hogy a gyerek érdeke azt diktálná, hogy a szülei jól elverjék.
Pláne annak a 2009-es tanulmánynak a fényében furcsa, hogy még mindig a szeretet mögé próbálják rejteni a verést a szülők, amelyben kimutatták, hogy a testi fenyítés akár még a gyerek szürkeállományának csökkenéséhez is vezethet, azaz az agyi fejlődést jelentősen befolyásolhatja.
De ha nem is hallgat valaki a kutatókra, akkor is belátható lenne józan ésszel, hogy miért nem verekszünk a gyerekkel: egyrészt kisebb nálunk, másrészt, ha az életünk más területén – például a munkahelyen vagy a buszon – sem használunk az emberekkel szemben fizikai erőszakot, mert tudjuk, hogy helytelen, akkor miért pont a saját gyerekünkkel kapcsolatban nyúlunk ehhez az eszközhöz? A kemény szeretet használ az eredeti értelmében, amennyiben a következetességet tanuljuk el belőle, ám csak árt, ha a bántalmazás elkendőzésére használjuk ezt a kifejezést.
