Mivel a sokmilliárdos Petőfi-film úgy fest, hogy nem lesz bemutatható a Petőfi-emlékévben, más mozgóképes utakat kellett találni ahhoz, hogy megünnepeljük az egyik legnagyobb költőnket, a forradalmi lelkületű Petőfi Sándort. A helyzet nem lehetett könnyű az MTVA-nál. A János vitézből Jankovics Marcell már készített egy különleges stílusú animációs filmet 1973-ban, A helység kalapácsából pedig Zsurzs Éva forgatott közel egyórás, fekete-fehér tévéfilmet még 1965-ben. Végül az utóbbi újbóli megfilmesítése mellett döntöttek. Zsurzs filmje annak idején nem akart többnek látszani annál, ami: egy megfilmesített költemény volt, amolyan Vers mindenkinek különkiadás látványosabb formában. Ezzel szemben az új verzió nem elégedett meg ennyivel, és ezt már az előzetesben jelezte, amikor láthattuk, hogy egy western kocsmában cowboyok modern táncot nyomtak. Tényleg csak az hiányzott belőle, hogy egy ponton elkezdjék ledobni magukról a ruhákat, hogy rájöjjünk: valójában egy meglepi chippendale show-t nézünk, de sajnos (vagy nem sajnos?) erre sem az előzetesben, sem a kész filmben nem került sor.
Egy régi jó viccből lehet mai jó vicc?
A helység kalapácsát a legenda szerint Petőfi Sándor jókedvében, kellő gúnnyal felvértezett stílusparódiaként írta, és egy általa túlhasználtnak és túlértékeltnek gondolt műfajt, a romantikus eposzt parodizálta ki azzal, hogy nagyrészt ezeknek a költeményeknek a fennkölt nyelvezetét használta, hőskölteménynek nevezve művét, közben meg egy kicsinyes történetet mesélt el kicsiny és érdektelen emberekről, akik egy falusi kocsmában, alkoholmámorban püfölik egymást féltékenységből, és nincs bennük semmi hősies. Kiválóan megmutatja, hogy az írója milyen könnyedén bánt a nyelvvel és teljes kontroll alatt tartott mindent, könnyedén ugrálva a stílusok között, ráadásul ezt ragyogó humorérzékkel tette. Viszont azt is hozzá kell tennünk, hogy mivel egy korjelenségre reagált, és a kinevettetésen kívül nem nagyon akart mást – hacsak a falusi élet enyhe kritikáját és az egyházi emberek álszentségét nem tekintjük komoly társadalomkritikának – elérni az írásával, a költemény nem öregedett jól. És ezzel még véletlenül sem Petőfi képességeit szeretném becsmérelni: az a helyzet, hogy rengeteg olyan vicc van, ami csak egy adott korban, egy adott helyen érvényes. Ez sokszor a legjobb viccekre is igaz.
Csepü Palkó szerepében Ember Márk (Fotó: MTI/Vasvári Tamás)
Persze ettől még lehetett volna valami érvényeset kezdeni vele film formájában, de ahhoz igazán merészen kellett volna hozzányúlni, újra kellett volna gondolni és értelmezni azt. Ehhez nem elég, hogy cowboy-ruhákba öltöztetjük a szereplőket, beteszünk pár régi amerikai autót és böhöm méretű choppert a belül neonfényekkel díszített kocsma elé, a csinos lányok pedig ma divatos farmersortokban illegessék magukat a háttérben, az egyik szereplő pedig egy jacuzziban ejtőzzön kiskirályként. Persze nem állítom, hogy könnyű feladatot vállalt ezzel magára a forgatókönyvíró Somogyi György és a film rendezője, Dombrovszky Linda, és nekem sincs ötletem, hogyan lehetett volna érvényes és izgalmas módon filmre vinni A helység kalapácsát. Csak azt tudom, hogy biztosan nem így.
Egy vidámnak szánt, szomorú filmecske
Tisztában vagyok vele, hogy szándékosan eklektikusak a díszletek és a jelmezek, tudom, hogy ez koncepció és nem koncepciótlanság, de egyszerűen nem értem, mi rejtőzik a koncepció mögött azt leszámítva, hogy kétségtelenül figyelemkeltő, ha azt mondják, hogy ezek westernt csináltak A helység kalapácsából. Olyan ez a közel egy óra (ami érzésre minimum a duplájának tűnik), mintha ott találnánk magunkat egy meetingen, ahol mindenki bedobálja a kreatív ötleteit, de senki nincs, aki szelektálni próbálna közülük, inkább felhasználják az összeset. Nem mondom azt, hogy ne lett volna egy-egy momentum, amin elmosolyodtam, például az olyan apróságok, mint amikor a kocsmában olvasott újság egyik oldalán egy pillanatra látható Petőfi képe valami olyasféle felirattal, hogy „Látta valaki ezt a férfit?”, és egy-egy színész (Pindroch Csaba folyamatosan bamba arckifejezése például tökéletesen passzol a címszereplőhöz) is tett azért, hogy ezeket a Szeszélyes évszakok-bohózatba illő, papírvékony karaktereket megtöltse élettel, de az összhatás mégis borzalmasan gyenge, sőt időnként kimondottan kínos.
A Petőfi Sándor verseire épülő dalbetétek a film egyértelmű mélypontjai, a borzasztóan művi, jelmezkölcsönző-szagot árasztó jelmezek olcsónak hatnak, de hasonlókat tudnék elmondani a díszletről is. Petőfi versei Zayzon Zsolt, a mesélő előadásában hangzanak el, akit láthatóan úgy próbált használni a rendező, Dombrovszky Linda, mint a Coen-fivérek Sam Elliottot A nagy Lebowskiban, aki ott is van, meg nincs is, de egyrészt Zayzon nem bír Sam Elliott kisugárzásával, másrészt Petőfi versei egyszerűen leesnek ezekről a képekről, az egész mű sehogy sem áll össze. A helység kalapácsa gőzerővel próbálja sugározni magából a vidámságot, vidám a zene, a színészek meg mintha egyfolytában kikacsintanának ránk, hogy értsük, ők most mókáznak, mégis eleinte csak elkedvtelenedtem, később pedig elszomorodtam tőle. Mondanám, hogy Petőfi Sándor forog a sírjában, de mint köztudott, az sem biztos, hogy van sírja valahol.
