Amikor 1965-ben megjelent E. M. Nathanson azonos című regénye, és rögtön a könyveladási listák élbolyában találta magát, sokan beszéltek arról, vajon mennyi lehet a sztori igazságtartalma. Maga Nathanson azt állította, hogy egy jó barátjától, a fronton kameramanként dolgozó Russ Meyertől hallott az elítéltekből álló titkos amerikai osztagról, melynek tagjait ejtőernyővel dobták le az ellenséges vonalak mögé, hogy végrehajtsanak néhány merényletet, de ezt a teóriát azóta sem tudták bizonyítani. Az viszont kétségtelenül igaz része a könyvnek/filmnek, hogy Angliában valóban volt egy börtöne az amerikai hadseregnek, amelyet a britektől béreltek, és ott valóban végeztek ki hadbíróság által halálra ítélt katonákat. Ezenfelül még egy Mocskos tizenhárom néven ismert osztagról tud a történelem, akik ugyan balhés srácok voltak, de nem elítéltek, és leginkább csak abban hasonlítottak a filmben látott tizenkét jómadárhoz, hogy nekik sem volt erősségük a tisztálkodás és a borotválkozás. Persze a világháborús történet valós alapjai nem igazán érdekeltek senkit Hollywoodban, és az MGM stúdió már azelőtt megvette a regény filmjogait, mielőtt megjelent volna.
Kiállás a vietnami háború ellen
Az MGM a sztori iránt lelkesen érdeklődő rendezőveteránt, Robert Aldrichot (Mi történt Baby Jane-nel?) bízta meg A piszkos tizenkettő elkészítésével. Aldrich érezte, hogy új szelek fújnak Hollywoodban, és 1967-ban már nem lenne értelme előállni egy szokványos, zászlólengetős amerikai háborús filmmel.
Robert Aldrich és Telly Savalas (Fotó: Profimedia)
Ő a világháború mocskos oldalát kívánta bemutatni, és ebben az ötletében segítette őt az is, hogy az amerikai kormányzati cenzúrarendszer nem sokkal korábban hullott szét, szóval egy káromkodásokkal teli, erőszakos film már a bemutatható kategóriába tartozott. Akkoriban
annak bemutatása, hogy az amerikai hadsereg tagjai is követtek el háborús bűnöket, még bőven a tabudöntögető kategóriába tartozott.
Ezzel a rendező is számolt – a premier után leginkább az verte ki a biztosítékot a nézőknél, amikor Lee Marvin és társai nemcsak a náci tiszteket, hanem a velük mulatozó nőket is gond nélkül égették el és robbantották fel a kastély pincéjében. “A háború mocskos dolog” – védekezett Aldrich, és azt kell mondanunk, hogy igaza volt. A rendező ráadásul nem akarta erősíteni az akkoriban épp a vietnami háború lázában égő kormányzati propagandát, így A piszkos tizenkettőt egyfajta háborúellenes kiállásnak szánta. Meg akarta mutatni, hogy egy háborúban nincsenek hősök, csak túlélők, akiknek a túlélés érdekében sokszor elképesztő dolgokon kell keresztülmenniük.
Egy önfejű és egy önfejű alkoholista
A piszkos tizenkettő esetében a szereposztás kulcsfontosságúnak számított. Aldrich jó nevű rendező volt, a hívására szívesen jöttek a színészek, de azért nem mindenki. Reisman hadnagy szerepére például a rendező először a westernlegenda John Wayne-t nézte ki magának, ám a sztár kikosarazta őt. Állítólag azért, mert az eredeti forgatókönyv még tartalmazott egy jelenetet, amelyben a karakter lefekszik egy férjes asszonnyal, és ez nem fért bele a sztár erkölcsrendjébe, ám egy másik verzió szerint Wayne egyszerűen nem akart Angliában forgatni akkor, amikor a felesége a babájukat várta.
A beugró a keménykötésű Lee Marvin lett, aki ugyan tökéletes volt a szerepre – maga is katonai múlttal bírt – , ugyanakkor köztudott volt róla, hogy kemény piás, aki nem feltétlenül csak munkaidő után önt fel a garatra. Marvinnak nemcsak a rendezővel, hanem szereplőtársával, Charles Bronsonnal is komoly csörtéi voltak.
A kemény fiú hírében álló Charles Bronson, aki amúgy se volt jó passzban a forgatáskor – a haja levágásába például csak az után ment bele, hogy az ügyvédje írásban figyelmeztette –, nehezen viselte Marvin túlkapásait és azt, hogy rendszeresen részegen járt forgatni, és egy alkalommal konkrétan veréssel fenyegette színésztársát, ha nem változtat a hozzáállásán. Aldrich közbelépésének köszönhetően tettlegességre nem került sor, de ez is jól jelzi, hogy a forgatás nem volt sétagalopp. Szintén nem akart részt venni a filmben a független filmek fenegyereke, John Cassavetes sem, ám a busás gázsival végül sikerült őt meggyőzni, mert azt bele tudta forgatni a következő saját filmjébe.
Fotó: Profimedia
Egy elhúzódó forgatás mellékhatásai
Azért voltak olyanok is, akik örömmel jártak be dolgozni. Közéjük tartozott például Donald Sutherland, aki akkoriban egy Angliában élő – a filmet teljes egészében a szigetországban forgatták –, csóró kanadai színész volt, akit a filmért kapott hatszáz dolláros heti bér mentett meg a csődtől. Ráadásul Sutherlandnek az eredeti forgatókönyvben mindössze egyetlen mondata volt, de egy hatalmas mázlinak köszönhetően mégis övé lett a film talán legviccesebb jelenete. A forgatókönyv szerint a Clint Walker által játszott Samson Posey volt az, aki a parádén tábornoknak adja ki magát, ám a westernsztár nem akart egy ilyen nevetséges és idióta jelenetben részt venni. Aldrich az épp arrafelé tébláboló Sutherlandet tette meg beugrónak, és a jelenetnek köszönhetően kapta meg később a MASH-beli szerepét, ami aztán világsztárrá tette. Reméljük, később megköszönte Walkernek a finnyásságát.
A csapat másik finnyás tagja a Jiminezt alakító Trini Lopez volt. Az énekesként ismert Lopez három hónapos forgatásra írt alá, csakhogy a munkálatok elhúzódtak, neki pedig mennie kellett turnézni. Lemondhatta volna a bulikat, de ő inkább a filmezést mondta le, és cserben hagyta a stábot, miután az ügyvédei kimentették a szerződéséből. Ennek köszönhető, hogy a karaktere kurtán-furcsán eltűnik a filmből, miután a társai bejelentik, hogy az ejtőernyős ugrás során kitörte a nyakát. Hasonló választás elé került az amerikai futball legnagyobb korabeli sztárja, Jim Brown is, csakhogy ő másképp döntött. Az elhúzódó forgatás már belenyúlt a következő fociszezonba, ám ő annyira élvezte a forgatást – elmondása szerint a feketék akkoriban nagyon ritkán kaphattak olyan menő szerepet, mint ő – , hogy végül némi töprengés után összehívott egy sajtótájékoztatót, hogy bejelentse a futballtól való visszavonulását.
John Cassavetes, Jim Brown, Donald Sutherland és Telly Savalas (Fotó: Profimedia)
Egy kastély, amit kétszer húztak fel
Bár a színészeket nem lökték be egy katonai kiképzőtáborba, mint Spielberg tette az embereivel a Ryan közlegény megmentése forgatása előtt, azért némi katonai alapkiképzésben és harcművészeti oktatásban részt kellett venniük. Lee Marvin sokszor akadékoskodónak bizonyult a forgatáson, és bár nem ő volt az egyetlen a szereplőgárdában, aki katonai múlttal bírt, ő volt az egyedüli, aki kitartóan ostorozta a rendezőt azzal, hogy A piszkos tizenkettő egyáltalán nem úgy mutatja be a háborút, amilyen az valójában. Annak is hangot adott, hogy a színészek egy része túl öreg ahhoz, hogy katonát játsszon, de az efféle részletkérdések a nézőket sem érdekelték, amikor később jegyet váltottak a filmre. A piszkos tizenkettő majdnem hatmillió dollárból készült, ami elég magas költségvetésnek számított – nagyrészt a határidők túllépése miatt kellett sokat fizetniük –, pedig a filmben összesen egy nagy akciójelenet látható, méghozzá a legvégén. Akkor mire ment el az a sok pénz? Például arra, hogy a náci tisztek találkahelyéül szolgáló francia kastélyt olyan élethűen húzták fel, hogy amikor fel kellett robbantani, 70 tonna robbanóanyagra lett volna szükségük. Mivel ez nem állt rendelkezésre, egy könnyített szerkezettel újra kellett építeni az egészet, hogy kevesebb robbanószer is elpusztíthassa.
Egy háborús klasszikus
A filmet övező botrányok ellenére A piszkos tizenkettő hatalmas sikernek bizonyult, 45 millió dollárt hozott a kasszáknál, és az MGM stúdió 1967-ben ezzel a filmmel kereste a legtöbb pénzt. Megosztó jellege miatt a filmet a komolyabb kategóriákban nem jelölték Oscarra – kivéve talán a legjobb férfi főszereplőnek jelölt John Cassavetes-t –, viszont a speciális effektusok használatáért azért adtak neki egy szobrocskát. A piszkos tizenkettő mára valódi klasszikus háborús mozinak számít, és ugyan ötvenéves, abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a szereplői közül még néhányan – bár a sztárok közül már csak Donald Sutherland – máig életben vannak. A filmhez később jó néhány folytatást is készítettek, de egyik sem érhetett az eredeti nagyszerűségének közelébe.
