Nõk, akiknek sikerült

dr. Reglődi Dóra

Kedves Olvasók, tippeljenek! Önök szerint a Magyar Tudományos Akadémia háromszázötvenegy tagjából mennyi a nő? A legoptimistább ismerősöm százat, a legsötétebben látó pedig ötvenet saccolt… Ehhez képest az a szomorú igazság, hogy mindössze tizennégy nő „fér be” a tudomány templomába… Nem furcsa? Tele az ország tehetséges, diplomás nővel – az egyetemeken több a lány, mint a fiú –, eközben a tudomány legfelsőbb régióit kizárólag férfiak uralják. Tán ezért (is) oly rokonszenves a L’ORÉAL Magyarország és a Magyar UNESCO Bizottság kezdeményezése, miszerint minden évben kiosztják a „Nőkért és a tudományért” elnevezésű ösztöndíjat, melyre kizárólag tudósnők nyújthatnak be pályázatot. Egyszóval: kizárják a férfiakat…

Az egyik nyertessel, dr. Reglődi Dórával a Pécsi Tudományegyetem Anatómiai Intézetében találkozom. Jobbra formalinban „úszkáló”, fejlődési rendellenességeket prezentáló magzatok a vitrinben – sziámi ikerpár, agy nélküli embrió, nem sorolom –, balra nagy fémtepsik. „Lakóik” nyugalmát már senki sem zavarhatja… Ám amikor kilebben a tanteremből a szép szőke tanárnő, úgy meglepődöm, hogy lázadozó gyomrom rögtön megnyugszik. A külseje alapján inkább manökennek nézném, mint kutatónak. (Lám, mennyi előítélet él bennünk, nőkben is…!)

– Boldognak látszik – mondom, amikor letelepszünk az aprócska szobájában, mire ő elmosolyodik.
– Nagyon-nagyon  örülök ennek a díjnak, mostanában minden jól megy… Azóta van bennem ez a nyugodt-öröm, amióta  három és fél évvel ezelőtt megszületett a kislányom.
Pedig Lili – fekete bőrű, amerikai édesapját egy innsbrucki orvoskongresszuson ismerte meg – a munkák kellős közepén érkezett. Egyrészt a tanítás kötötte le az édesanyját – a hallgatók már ötször választották meg az „Év oktatójának”! –, másrészt a kutatómunka.
– 1998-ban a tanszékem jóvoltából tizenhat hónapig dolgozhattam egy amerikai kutatóintézetben – meséli. – Egy japán professzor mellé kerültem, aki az idegrendszeri védőhatással rendelkező, PAKAP nevű anyagot kutatta. Beleszerettem a témába, itthon is folytattam a kutatást. Nem akarok orvosi előadásba bonyolódni, legyen elég annyi, hogy egyszer majd gyógyszer „születhet” a csoportunk kutatásaiból, talán alkalmas lesz a Parkinson- vagy Alzheimer-kór gyógyítására…

– És hogy van Lili?
– Jókedvű, bűbájos, ám azt nem mondhatom, hogy szabályos a gyermekkora. Persze, mi a szabályos? – néz rám töprengve. – Amikor pici volt, gyakran hoztam be ide, hat hónaposan már vittük az egyetem bölcsődéjébe. Remekül vette az akadályt, nyitott, társas lény lett!

– Mit szólt a környezet?
– Sokan megértettek, mások „rémes anyának” tartottak, mert behozom a gyönyörű gyerekemet ide, a „hullák közé”. Ostobaság! Jelzem, azt csak én (és a férjem) tudom, hogy mennyi szeretetet kap… Mostanában mindennap fél ötkor kelek – tanulok, készülök az óráimra –, utána elviszem Lilit a bölcsődébe, délután érte megyek. Az esti rituálék után – fürdetés, vacsora, mese – az is előfordul, hogy visszajövök még dolgozni. Szerencse, hogy közel lakunk…

– Mit szól a férjed?
– Egy feudális típusú férj, aki a fotelban heverve várja a vacsorát, megszökne mellőlem. De az én biológus párom – aki jelenleg épp „váltott”: mostanában zenét szerez, és maga is zenél – igazi világpolgár. Sokáig élt Párizsban, nincsenek előítéletei. Amikor nyáron meglátogattuk a szüleit Kaliforniában, én vittem magammal tanulnivalót, mert az új tanévben már nemcsak angolul, hanem németül is kellett oktatnom. Ő megértette, hogy fel kell újítani a tudásomat… Számomra természetes ez az életforma, ahogy édesanyámnak is természetes volt, hogy főorvosként hetente háromszor (vagy még többször) ügyelt.

A témáról bővebben a március 9-én megjelenő Nők Lapjában olvashatsz!