 |
Ahogyan máskor is kíváncsi vagyok rá, mert szerfölött izgat, érdekel. Mert mindig izgalmas, egyedi, érdekes. Titkaival, őszinteségével, bujkálásával, kitárulkozásával, egyénisége örök vállalásával, személyisége folytonos rejtegetésével. Ezért is füllentettem, hogy jó lenne beszélnünk minél hamarabb. Szabad volt? Nem lett volna szabad? De hát ezen most már kár töprengeni, itt vagyok. Egy zacskó zöldborsót vesz ki a mélyhűtőből, bebiceg a szobába, lehuppan a kanapéra. Bal lábát kinyújtva fölteszi maga mellé, rá a térdére a jeges borsót. Kedves grimasszal jelzi, hogy nagyon utálja ezt a helyzetet. Felsóhajt.
Jaj! Gyűlölöm a kiszolgáltatottságot. Nehezen viselem, ha bármi korlátoz.
Mit csinálnál most? A világot váltanád meg, vagy korszakos felfedezéseket tennél?
Ugyan! Ezeknél csak fontosabb dolgaim lennének! El kéne menni a varrónőhöz, le kéne nyírni kicsit a hajamból, frissíteni kéne valamelyest a honlapomon, meg még volna ezer intéznivaló. Amikor énekelek, akkor semmi egyébre nincs időm, energiám, ezért ezekbe a pauzákba kell besűrítenem mindent, erre jön ez az arcátlan térdsérülés. De végül is megvár a ruha is, a hajam is, a honlap is. Valójában nem ettől vagyok nyűgös! A szabadság az, ami leginkább hiányzik.
 |
Egy helyzetet, egy állapotot, valami egységet, valami harmóniát. Amikor azonosnak érzem magamat önmagammal. Amikor kiteljesedem. Mit jelent a szabadság? Akár azt, hogy élhetem az életem, tehetem a dolgom. Akár pedig valami mámoros egységélményt. Például amikor énekelek, és érzem, hogy ott a teremben még sok ember érzi, gondolja, éli ugyanazt, amit én. Vagy az is szabadság, amikor gyönyörű téli napon elindulok korcsolyázni egy északi tavon. Jégmező, ameddig a szem ellát, onnantól pedig mámorító kék ég. Ha süt a Nap, szikrázik minden a fényben, ha elborul, metsző, hideg szél jön, és élesen belefújja a havat az arcodba. Siklasz a jégen, és valami megérint. Valami a lét misztériumából, a természet és az ember kapcsolatából.
Ez téged nagyon megigézhetett, mert többször is, amikor hívtalak, mondtad, hogy éppen valahol Északon vagy.
 |
Fura, sejtelmes mosoly. Feláll és kibiceg. Körülnézek kicsit ültőhelyemben. Körben különös képek. Zsuzsa testvére, Andris festhette őket. Hirtelen mozdulatúak, szenvedélyes színvilágúak, hevesen ágálók, hatalmas erők, tobzódó energiák feszülnek bennük. A szobában minden pedáns, minden a helyén van. Szinte személytelennek is tűnne, ha az íróasztalon, befelé fordítva nem állna egy karcsú fényképtartó. Zsuzsa az az ember, akiről mindig úgy éreztem, nem tudhatok meg többet, mint amennyit ő akar. Amit most akart tudatni, azt közölte a befelé fordított tartóval, a többi az ő legszemélyesebb ügye. Alighanem ezért is tud változatlanul érdekes, izgalmas, lenyűgöző maradni négy évtizede egyhuzamban. Minden művész annyit ér, amennyi titka van. Neki sok, nagyon sok, ettől is nagy művész. Léteztek, ma meg pláne léteznek átütőbb hangúak, attraktívabbak, jobb mozgásúak, mégis ő volt, van, lesz a Koncz Zsuzsa. Ő nem egyszerűen a hangjában, mozgásában, előadásában, hanem lényében zseniális. Tartásában, igényességében, meg-nem-alkuvásában. Ezt még soha nem volt bátorságom megfogalmazni neki. Most, hogy visszatér egy ásványvizes üveggel, elmondom. Figyelem, hogyan reagál rá. Visszaül, lábát gondosan elhelyezi, aztán hirtelen rám néz.
A teljes cikk a Nők Lapja április 20-án megjelenő, 16. számában olvasható.
