Mostanában már nem kapja fel a fejét senki azon, hogy az ember nő nőgyógyászhoz jár, de korábban azért ez nem volt szokásos. Egy ennyire férfiassá vált szakmában neked okozott-e nehézséget érvényesülni?
Ez egy dominánsan férfiszakma, ezzel egyet tudok érteni. Viszont pár éve már tart az emelkedő tendencia, a most szakorvosnak jelentkezők között már nagyjából fele-fele arányban vannak nők és férfiak, sőt már vannak olyan évfolyamok, ahol a nők vannak többségben.
Tapasztaltál valaha hátrányos megkülönböztetést emiatt?
Én a Fővárosi Szent István kórházban lettem szakorvos. A munkám során kevés alkalommal tapasztaltam hátrányos megkülönböztetést, de a munkakeresés alatt azért nem mondom, hogy mindig gördülékenyen vették, hogy gyermekét egyedül nevelő nő és balkezes vagyok.
Balkezes? Ennek a problematikusságáról még nem hallottam…
Operatív szakmában ez akár hátránynak számíthat, másként kell adni a műszereket. Az első császármetszésemet rezidensként még jobb kézzel kellett operálnom, de utána – megbeszélést követően – már sosem volt akadály, hogy a domináns kezemet használjam. És igen, a munkainterjúk alkalmával mindegyik vezető megkérdezte, hogy milyen a családi státuszom, van-e gyerekem, akarok-e még szülni, miként oldom meg a lányom felügyeletét. Az István kórházban volt először, hogy a osztályvezető ezeket a kérdéseket úgy tudta feltenni, hogy az kicsit sem volt bántó vagy sértő.
És a másik oldalról hogy látod? A páciensek másként viszonyulnak egy nő nőgyógyászhoz?
Volt egy kutatás arról, hogy mi alapján és kik választanak inkább nő és kik férfi orvosokat. Az én pácienseim zömmel 30-40-es éveikben járnak. De az egész nem-kérdésben szerintem az a fontos és a jó, hogy ma már tényleg lehet választani. Olyan, mint “zsák és a foltja”: amikor a szülőszobán megjelenik egy kismama, mielőtt bármit is mondana, jó eséllyel meg lehet saccolni, hogy ki az orvosa. És ez jól is van így: vannak, akik nő, mások pedig férfi mellett érzik magukat biztonságban.
A neten rákeresve a nevedre, nagy százalékban az egekig magasztalnak a pácienseid, ami valljuk be, elég ritka. Szerinted mi az oka annak, hogy szinte csak jókat írnak rólad?
Eddig nagyjából 1600-1700 szülés van mögöttem, valamennyit szívvel-lélekkel csináltam végig. Nekem ez sokkal több, mint munka. Bakóné Gottfried Anikó szülésznővel évek óta dolgozom együtt, csapatban. Vele olyan társak vagyunk a munkában, hogy szavak nélkül is pontosan értjük egymást. Neki is a “szíve csücske” ez, szerintem a köztünk lévő összhang és bizalmi viszony nagy mértékben hozzájárul a sikerünkhöz: minden szülésnél igyekszünk olyan támogató “jelenlétet” biztosítani, amikor csak az “ott és akkor” számít, megszűnik a külvilág.
Dr. Pop Andrea nőgyógyász
Ezek a felemelő pillanatok. Viszont a munkádnak van olyan része is, amit nemcsak a pácienseknek, de neked is fel kell tudnod dolgozni. Ezeket hogyan tudod kezelni?
Amikor a praxisom alatt először szembesültem szövődménnyel, azon is elgondolkodtam, hogy bírom-e, akarom-e ezt hosszú távon csinálni. Sikerült továbblépnem, kértem szakmai segítséget is. Jelenleg ami nekem segít, az a naplóírás és a víz alatt úszás.
Az is tanulási folyamat, hogy a rossz híreket “jól” tudd kommunikálni?
A kommunikáció nagyon fontos. Amivel talán a leggyakrabban találkozom, az az elhalt terhesség. Amióta van ultrahang, azóta látjuk a vetélés előtti állapotokat is. Ilyenkor szerintem az a legfontosabb, hogy a kismamában tudatosítsuk: ez nem az ő hibája, nem azért történik vele, mert ő valamit rosszul csinált. Ez azért is fontos, mert ilyenkor nagy veszteségérzés és bűntudat is van az anyában. Át kell lendíteni, hogy van tovább. Hogy tudjon örülni annak, ha spontán fogant meg, hogy idáig már eljutottunk, ha van gyereke már, akkor meg abban erősíteni, hogy képes kihordani még egy kisbabát. De például most volt egy olyan szülésünk Anikóval, ahol a második kisbabát várta a pár. Egyszer csak jelezte az anyuka, hogy nem érzi mozogni a babát, beküldtük a kórházba vizsgálatra. Azt azért tudni kell, hogy sokszor bizonytalanodnak el a várandósok, hogy nem érzik a mozgást, ami a legtöbb esetben semmilyen tragédiával nem jár. Itt viszont tényleg nem volt szívhang, a kiírt időpont előtt négy nappal voltunk.
Gondolom, erre senkinek nem lehet felkészülni, jól meg főleg nem.
Jóval kevesebb mint 1 százalékban szokott előfordulni méhen belüli elhalás, szerencsére ez tehát nagyon ritka. Az említett kismamánál mindennek semmi előjele nem volt, nem tartozott magas kockázati csoportba. Végig kellett kísérni a családot azon, hogy a kismama megszülje a babát. Hogy úgy fogadja a méh-összehúzódásokat, hogy közben tudatában van, hogy azokkal a halott magzatát hozza világra. Szülést követően kiderült, hogy egy szoros köldökzsinór-csomó okozta az elhalást. A kisbabát Anikó (a szülésznő) bebugyolálta egy lepedőbe, odaadtuk az ölükbe, és el tudtak tőle köszönni. Megrázó, ugyanakkor nagyon megható volt. Két esetben fordult elő velem korábban, hogy születés után, fejlődési rendellenességben meghalt két baba – ezeket a rendellenességeket sajnos nem lehetett előre látni a magzati korban. Mind a két kismama később visszajött hozzám, mindketten szültek ezt követően. Számomra elmondhatatlanul megtisztelő, hogy egy ilyen fájdalmas élmény után ismételten engem választanak. Ez a kismama is úgy ment el végül, hogy szeretne majd visszajönni, szeretne majd következő babát vállalni. Ilyenkor én is kisírom magam, és végigcsinálom a gyászmunkának azt a részét, ami rám tartozik.
Vannak határaid? Van olyan a munkádban, amit már nem vállalsz?
A nőgyógyászatban az onkológia az, ami annyira igénybe vesz pszichésen, hogy gyakorlatilag nincs is onkológiai betegem. Ez az én döntésem, én így védem magam.
Ha már a lányodat említetted korábban: a ti kapcsolatotokban mekkora szerep jut a munkádnak? Könnyebben beszéltek meg intim dolgokat azáltal, hogy ez a hivatásod?
Egy időben tartottam középiskolásoknak felvilágosítást. Ezeket ő kisgyerekként valamilyen módon mindig is végigasszisztálta. A korosztályában (most tizenhét éves) érettebbnek számít a témában, sokat kérdeznek tőle, és már van, hogy a barátnői keresnek meg. A kamaszokkal vannak könnyebb és nehezebb napok, de azt hiszem, beszélgetni mindig is tudtunk, ez stabilan működik, ami nekem nagyon nagy ajándék.
A lányod korosztályán mit látsz, mennyire tudatosak, mennyire foglalkoznak az egészségükkel?
Én elég speciális szeletét látom ennek a generációnak. Ők szinte kivétel nélkül jó szociális háttérrel rendelkeznek, ahol hozzáférnek az információkhoz, élnek vele, kérdeznek, tenni akarnak, időben kérnek segítséget. A rendelésemen megjelenő páciensek is olyan hölgyek, akik tudatosak, ismerik magukat, a testüket, rendszeresen járnak vizsgálatra, szűrésre. De én sem élek burokban: közkórházban dolgozva találkozom olyan tizenévesekkel, akik a többedik gyereküket várva tőlem hallanak először a védekezésről. Belefutok olyan szituációkba, ahol tudatlansággal és kiszolgáltatott helyzetű lányokkal, asszonyokkal szembesülök, ezek mindig megviselnek. Én töretlenül hiszek a szexuális felvilágosítás fontosságában. Amikor ilyen előadásokat tartottam, azt láttam, hogy ezen a területen a kiskamaszok akkor mernek igazán kérdezni, ha a fiúk és a lányok külön vannak, és ha nincs jelen tanár. Nagyon jó kérdések hangzottak el, nagyon fontos beszélgetések voltak.
Vannak, akik szerint ajándék, hogy ma már a nők negyven felett is gond nélkül szülhetnek, mások szerint a szervezetünk nem változik, és a legjobb a húszas években megfoganni. Te melyik párton állsz a kérdésben?
Genetikailag valóban “arra lett kitalálva” az emberi szervezet, hogy az ember a húszas éveiben szüljön, de azáltal, hogy az életszínvonal nőtt, és jobbak az életkörülmények, az egészség is tovább megőrizhető. Ezért manapság egy nőnek sokkal tágabb intervallumban van lehetősége szülni, mint korábban. Olyanoknak is, akiknek természetes úton ez nem adatik meg. A donorpetesejt például sok meddőséggel küzdő nőnek jelenthet megoldást. És az egyéni történeteket látva, a kétségeimet félretéve, minden tudásomat és lelkesedésemet beleadva segítek abban, hogy egészséges anya és gyermek hagyja majd el a kórházat. A közelmúltban volt egy donor-petesejtes kismamám, aki – érthető módon – igyekezett minden hibalehetőséget kizárni: a program-császármetszéstől eljutott addig, hogy inkább mégis szülni szeretne, és sikerült neki. Azt a katarzist, amikor kibújt a baba, és a mellkasára tettük, zokogva ölelte magához, és csak azt ismételgette, hogy “ez egy gyerek”, szintén nem fogom elfelejteni sosem. Valamennyi jelenlevőnek “párás lett a szeme”.
Ezt a fajta elhivatottságot hogyan viseli a családod? Mert persze, szerintem is nagyon fontos, hogy anya boldog és kiegyensúlyozott legyen, de ezt egy öt-hat éves gyerek még nehezen látja át. Neki az a fontos, hogy ott legyél a születésnapján.
Amikor a lányom született, nyolc dédszülőből hét élt még. Rengeteg családi segítségem volt. Kétéves koráig itthon voltam vele, de valóban, ehhez egy nagyon rugalmas családi háttér kellett. Az augusztusom mindig szent, akkor nem vállalok szülést, és szilveszterkor sem, amikor a lányom születésnapja van.
Ezt hogy érted? Ha jelentkezik nálad valaki, hogy várandós, és az derül ki, hogy augusztusban szül, akkor nem vállalod?
Nem árulok zsákbamacskát: a legelső találkozásnál tisztázom vele, hogy végig tudom gondozni, ha ezt szeretné, de a szülésénél nem tudok jelen lenni. Így a várandósság elején el tudja dönteni, hogy velem szeretné folytatni, vagy keres egy másik kollegát, aki a gondozást és a szülést egyaránt tudja vállalni.
Ezeken kívül nincs szabadidőd?
Inkább azt mondom, hogy nem igazán lehet előre tervezni. Ha színházba, vagy koncertre megyek, mindig a sor szélére szól a jegyem, olyankor tudják a szülőszobán, hogy sms-ben érnek el. Budapesttől messzebb menni…hát igen, nagy merészség a részemről. Van olyan, hogy a Balatonra lemegyek, de akkor azt is tudják a szülőszobán. Ez nem egyszerű, meg nem családbarát, de az én vállalásom.
Ez van a mérleg egyik serpenyőjében, de mi van a másikban? Mit tudtál a lányodnak azzal mutatni szerinted, hogy ez a hivatásod?
Remélem, hogy megtalálja azt a munkát, ami számára nemcsak munka, hanem hivatás is. Hiszem, hogy ez nagyon sokat ad az ember életében. Engem boldoggá tesz, amit csinálok. Az apukája is orvos, nagyapja is orvos, ő is annak készül. Erre mondják, hogy családi örökség, ugye?
