A mai napig, ha benzinkúton járok, jóleső emlékek bukkannak elő, valahonnan a korai gyerekkorom éveiből.
Emlékszem, ahogy a fehér Daciából kicsomagolja magát az egész család, apám a derekát ropogtatja a sok ülés után, anya kávét önt a virágos termoszból, a nővérem a húgomnak készít falatkákat, én pedig háton fekve, a kombi nyitott csomagtartójából nézem a csillagos eget. Valahol Görögország felett.
Itt már a Dacia és mi is elfáradtunk. Valahol az Olümposzon. Fotó: Farkas E. Lina
Kiskorom legszebb, legintenzívebb emlékei főleg a naptej illatú nyarakról valók, ottalvós táborokkal, Tisza-parti pancsolással, napnyugtáig tartó tollasozással, bringázással, bújócskával, nagymamám kakaós reggelijével, és autós nyaralásokkal.
A szüleim minden szezonban elvittek minket valahova két hétre: négykerekűvel indult az öttagúra bővült család, rendszerint Görögország volt az úti cél – legalábbis nekem már csak ezekről az utakról vannak használható emlékeim.
Anyáék egyetlen autóba szuszakolták be a három gyereket, a két hétre való ruhát, meg a rengeteg elemózsiát, konzervet, zacskós levest, hűtőtáskát, magyarul a fél éléskamrát. Előző este anya, nagymamám és a nővérem rendületlenül gyártották a hókiflit, készítették a szendvicseket, sütötték a húst, mi kisebbek pedig összeraktuk a békatalpakat, úszószemüveget és a strandjátékokat. Ahogy az idősebb testvérem, Renáta meséli:
a kilencvenes évek GPS-e apánk volt egy filctollal,
aki az utazás előtti napokban a konyhaasztalnál megrajzolta a térképen a legrövidebb útvonalat, lehetőleg kihagyva az autópályákat, ezzel is csökkentve a költségeket. Később anyánk volt a mitfahrer, aki bemondta hol, merre forduljon a sofőr, persze ezekből olykor voltak újratervezések, szentségelések, „akkor nézd te a térképet” című, egyre hangosodó eszmecserék.
Ma már nevetek rajta, de meg is halhattunk volna
Még sötétben, este vagy pirkadat előtt indultunk, és előfordult, hogy napokig utaztunk a célállomásig, ilyenkor út mentén, parkolókban, benzinkutakon szunyáltunk. Anyáék azt mesélik, hogy az utak nem voltak mindig veszélytelenek, bár gyerekként ezekből nem sokat érzékeltünk. Például, amikor a testvéreimmel az ablakból kilógva (Krk vízesés környékén) egy erdőtűz oltásán ámuldoztunk, több liter tartalék benzin lötyögött felettünk a tetőcsomagtartón.
Ma már tudom, hogy apám tenyere rendesen izzadt a kormányon, és nagy eséllyel mindkét szülőm azt mantrázta magában, hogy csak most ne robbanjon fel a komplett család.
Apám gyorsan hozzáteszi, higgyem el, akkoriban teljesen normális volt, hogy mindenki vitte magával kannában a benzint, és egyébként is, ki számított arra, hogy egy erdőtűz mellett visz majd el az út? Ahogy az is igencsak meglepte a fiatal szüleimet, amire Neretva völgyében ébredtek, egy másik nyaralás alkalmával.
Előző este a sötétben táboroztunk le, csak megálltunk egy éjszakára pihenni, és nem akartam hinni a szememnek, amikor a sátorból kilépve, a reggeli napsütésben egy traktorpótkocsit pillantottam meg, rengeteg méhkaptárral a tetején.
Allergiás vagyok a méhcsípésre, gondolhatod, milyen gyorsan bontottuk le a sátrat és húztunk el onnan autóstól, gyerekestül, mindenestül. Elmesélve ma már nevetek rajta, de a helyszínen más volt megélni, tudván, hogy ebbe bele is halhatunk” – mondja apám, aztán hogy tovább sokkoljon, elmeséli a család horrorsztoriját.
Nővérem Renáta és a húgom Noémi, a kedvenc Daciánkkal.
„Az egyik legijesztőbb élmény Pristina környékén történt a hegyekben. Közel harminc fok lehetett, és épp elérte a hegyet egy felhő, esni kezdett az eső, amitől az aszfalton lévő por csúszóssá, nyálkássá vált. Jött egy élesebb kanyar és paff, elvesztettem az uralmat a járgány felett, elkezdtünk villámgyorsan sodródni a sziklafal felé. Kiabáltam, hogy mindenki kapaszkodjon, és isteni szerencsére nem csapódtunk be, mert egy kisebb szikladarabon vagy padkán fennakadt az autó” – meséli.
Az utánunk jövők segítettek kiszállni a visító női részlegnek, majd az autót lerimánkodni a padkáról. Mivel kicsi voltam, leginkább mások ijedtsége maradt meg, a felénk rohanó embereké és a szüleimé, akik velem ellentétben felfogták, hogy egy hajszálon múlott a tragédia. Pláne, hogy előttünk nem sokkal, még ugyanazon a szerpentinen egy Zastavát láttunk a mélyben. Ők nem volt ilyen szerencsések, a szakadékban végezték.
„Ennél azért viccesebb volt, amikor 9 dollárral indultunk el Magyarországról és amikor ezt átváltottuk Jugoszláviában, kilencven dollárért kaptunk dinárt. Azon a nyaraláson ment a habzsi-dőzsi” – meséli apám nevetve és azt mondja, több, nagyon necces eset nem történt velünk az utakon, sőt, határozottan kiemeli, hogy a két Dacia, amiket még a nyugati autói előtt használt, jól bírták a strapát, és sosem hagytak minket cserben a nyaralásokon. „A kék Dacia 1310-et imádtam, keveset fogyasztott, és míg a szerpentines utakon a BMW-k is lihegtek, addig a Dacia nem küzdött annyira, bár ennek az volt az egyik trükkje, hogy anyád folyamatosan húzogatta a fűtés-hűtés kapcsolót. Amikor nagyon meleg volt a hűtővíz, akkor ráhúzta a fűtésre, így visszahűlt a motor, ellenben lett vagy 36 fok az autóban” – meséli a trükköket.
Nővérem a Dacia motorháztetőjén. (Fotó: Farkas E. Lina)
Persze nem mi voltunk az egyetlen magyar család, főleg a határok megnyitása után, akik felpakolták a négykerekűjüket, hűtőtáskákba rámolták az otthoni élelmiszerkészletet, és elindultak külföld felé.
1990, Görögország autóval. Két dologra emlékszem. A New Kids On The Block volt a szerelem és énekeltem (egy részt): »Szteppbájszteppúúúbébi…« Anyu félúton közölte velem, hogy még egy sztepp és kiszállok. A másik, hogy nem mondta el, milyen sós a víz, és az első fürdésnél hánytam”
– ezt már Kati meséli az első külföldi nyaralásáról, míg Blanka egy kevésbé kellemes emléket idéz fel:
„Apámnak volt egy UAZ terepjárója, amivel, egy Bastei lakókocsit húzva mentünk Bulgáriába, gondolom két nap volt. Mivel apám azt mondta, hogy nyár van, ezért leszerelte az ablakokat. Viszont egy-két napos esős hidegfront épp akkor ment velünk egy tempóban Bulgária felé, ezért úgy mentünk 80-nal az autópályán két napon át, hogy mindenki nejlon zsákokba volt csomagolva, mert az eső nagy része ami bejött az egyik oldalon, ugyan távozott a másikon, de maradt elég az utastérben is.”
Dóri még képet is küldött az egyik családi videóból, amikor Skodával repesztettek:
„Horvátországba mentünk végtelen szerpentinekkel és végtelen hányásokkal (sose bírtam az autót). A videón épp az van megörökítve, ahogy kisöcsémmel a kompra várunk órákig, hogy átjussunk Pag szigetére.”
Fotó: Hegedűs Dóra
4 gyerek, 3 felnőtt, 1 Dacia
Izgalmak pedig nemcsak a Farkas családdal történtek az utakon, Feri például azt meséli, hogy egyszer kigyulladt az autójuk Prágába menet… „Utána meg karamboloztunk, de a szimpatikus magyar tolmácslány meghívott minket hogy aludjunk ott, nála, Lucickovicében…”
– emlékszik vissza az ominózus nyaralásra, és bizony a kollégáim sem maradtak autós emlékek és segítőkész emberek nélkül. Orsi a gasztro felelősünk is emlékszik a földi megpakolt Daciára, amivel vad-kempingezni indult a család. „Apám egyszer vicces kedvében az autó forró motorháztetőjén sütött meg egy tojást”
Busszal is jártunk nyaralni
„1994-et írhattunk, amikor a családommal egy olaszországi kirándulásra indultunk apukám iskolájának szervezésével, egy Ikarusz busszal. Minden jól is ment addig a pontig, amíg a busz meg nem kísérelt feldöcögni a Vezúvra. A magyar vezető azonban nem volt hozzászokva az ilyen szerpentines kihívásokhoz, és többször is majdnem a halálba vezette az utasokat – anyukám szerint többször kilógott a busz eleje a szakadékba, mindenki halkan sikítozott, én meg átaludtam az egészet. Úgy emlékszem egyéb problémák is adódtak a busszal, nem volt akkor még klíma és vécé sem, nekem meg ilyenkor csakazértis mindig pisilnem kell:) Amúgy szuper kempingezős kirándulás volt – jártunk Sorrentóban, Nápolyban, Pompeiben. Megálltunk volna Firenzében és Velencében is a végén, de a busz lerobbant:) és egy fél napot vártunk, míg végre összeszedte magát. Van egy kép, ahol a családommal a lerobbant busz elejének támaszkodunk, kezemben egy Vezuviónak elnevezett macival, fancsali arccal. (Hátha megtalálja anyukám, de nem ígérek semmit.” (Eszter)
„(…) már indultunk volna vissza a szállásra, majd nem indult be az autó (bikakábel természetesen szintén nem volt nálunk) Szerintem 3 órát biztosan ott töltöttünk, mire sikerült felkutatnunk egy vízimentőt, akitől kaptunk kölcsön. Másnap reggel egy alkatrészesnél kezdtük a napot, és még a strand előtt autót szereltünk” – mondja Csenge, míg Marci, a főszerkesztőnk sztorija tipikus esete annak, hogy ami utólag vicces, az élőben valószínűleg jóval stresszesebb, kevésbé humoros élmény lehetett:
„Mi egyszer este nyolckor elindultunk Görögországba, 4 gyerek és 3 felnőtt. Egy Daciában. Apám egész éjjel vezetett, hogy reggelre a tengernél legyünk. És érdekes élmény volt, amikor visszafelé a szerbek nem engedtek az autópálya fizetőkapujánál szerb dinárral fizetni, mert a külföldiek fizessenek német márkával. De mivel kiszámított volt a szülők pénze, viszont a szerb rendőrök és a korábbi fizetőkapuk teljesen változatos összegekkel húztak le, nem volt már nálunk több márka.
Végül a sorban mögöttünk álló szerb autósok fizették ki a mi sztrádahasználatunkat, apám pedig közölte szerencsétlen szerb autópálya alkalmazottal, hogy amint kiérünk az országukból, fel fogja gyújtani a nálunk lévő halomnyi dinárt, ami a jelek szerint semmit nem ér. Vidám nyaralás volt
Csak a szokásos: órákig várakozó autós sor, a kompra várva. (Fotó: Hegedűs Dóra)
Anették hű társa egy Barkas és egy fehér Trabant volt, velük járták a belföldi utakat.
„Bár mi nem jártunk külföldre nyaralni, de mindig lementünk Mezőtúrra anyuval meg apuval. Ott volt ugyanis anyu akkori főnökének a nyaralója, úgyhogy mi sátrazhattunk a kertben, és ez bizony nagy kaland volt. Apu, meg a többi férfi mindig horgászott, mi anyuval segítettünk neki. Imádtam a vaníliás beetetőtápot gyúrni, és sneciket fogni. Volt, hogy apuval csak ketten is lementünk oda horgászni, és én a kocsiban aludtam, ő pedig egész éjjel horgászott. Mindig vittünk szendvicset, volt telepakolt hűtőtáska (neki sörrel, nekem üdítővel) és anyu féle szendvicsekkel” – meséli, hozzátéve, hogy megérti a mai szülőket, miért adnak tabletet a gyerek kezébe:
Minden létező táblát fennhangon felolvastam
– adja magyarázatul.
Simán lehetett vadkempingezni, ma már biztosan nem mernék
Gábor, a hírszerkesztőnk is fotókkal illusztrálja a nyaralós élményeit.
„A Wartburg egyik sehr willkommen megoldása a sezlon jellegű hátsó üléspad, amit ügyesen tele lehetett rakni magyar nyelvű könyvekkel, magnókazettákkal – belefért vagy ötven kiló kultúra. Na, ezen ültünk mi Bori húgommal, a határhoz közeledve egyre nagyobb kussban. De nem volt semmi, nem vették észre a granicsárok.
„Erdély, 1983 körül. Úton egy bulgáriai nyaralásra a szüleim Segesváron felvettek egy stoppos tanárnénit, akivel össze is barátkoztak. A következő évben már Székelyföldre mentünk nyaralni” (Fotó: Prokai Gábor)
Odaérve aztán – hadd licitáljak itt rá Marcira – nyolcan, két teljes család utazgattunk napokig Székelyföldön (Tara Secumeia) az akkor még csak 3 éves Waresszal. A képek a Gyilkos-tó (Lacul Rosu) mellett készültek, ahol akkor még simán lehetett vadkempingezni, ma már biztosan nem mernék. De akkor Csau meg a kisebb elvtársak még szorgalmasan gyilkolták a medvéket. Személyes élmény: kezembe adtak egy üveg denaturált szeszt, hogy »öntsd meg a tüzet véle te gyermek, szökjön fel«. Végül is csak a csalános lobbant lángra, ahová bekúrtam ijedtemben az egyből lángra kapó palackot, a melegítőm (és én) megúsztam épen” – meséli Gábor, aki tényleg nagyvonalú velem, mert még a kilencvenes évekből is küld remek képeket a kétütemű Wartburgjukról. Épp az Adriára utaztak, és az egész úton egyetlen szlovén rendszámtáblás Wartburg jött velük szemben, miközben itthon még tele voltak velük a közutak.
Neményi Marci, külsős kollégánknak is van mit megosztania az az nlc-vel, megidézve, milyen lehet szülőként egy türelmetlen és egy hányós kisgyerekkel utazni jó sok kilométeren át.
„Mi szinte csak Széplak alsóra jártunk a Lada Samarával, minden bokrot jól ismertem már a sztrádán, én voltam a klasszikus irritáló »mikorérünkoda?« kiscsávó. Ez mondjuk főleg azért volt, mert én voltam a dedikált lavórtartó ember a hátsó ülésen, ez azt jelentette, hogy kaptam egy lavórt (lavrot!), amit azonnal a mellettem ülő húgom ölébe kellett tennem, ha felébredt és hányt.
Természetesen mindig hányt
Végezetül jöjjön a képszerkesztőnk, Ádám édesapjának története, hogy Daciás élménnyel keretezzük a cikket.
„Egyszer elmentünk szüleimmel és az unokákkal Tiszakóródra. A 4-es úton Szolnok előtt elkezdett lassulni a Dacia. Hiába kapcsoltam vissza, nyomtam a gázt, annyi! Még idejében félrehúzódtam. Kiszálltunk. Apám kérdezi: »– Most mi van? – Mondom, fogalmam sincs! – Anya! Van kaja a csomagtartóban? Dél van. – Persze, van. – Akkor együnk! Addig kipiheni magát a kocsi.«”
A család nekiállt enni, szép volt az idő, igaz nem ez volt a célállomás, de úgy voltak vele, az autó áll, a helyszín pedig így sem rossz. Megebédeltek, kávéztak, rágyújtottak, bele-belenéztek a motorházba.
Fotó: Leéb Ádám
„Apám kérdi: »– Na, mi van? – Még elszívom ezt a cigit, aztán jó lesz – mondtam, mint egy testben, lélekben, az autójával szimbiózisban élő, igazi tulajdonos. Eltapostam a cigit, és szóltam: – Indulhatunk!« Mindenki beült, és figyelték egy autó lelkének manifesztumát!
Kulcs elfordít, motor felpörög – én akkor úgy éltem meg, mintha egy 2000-es Mustang motorja bőgne föl – és elindultunk. (…)