Louise Brown pontosan ugyanúgy nézett ki, mint sok ezer másik baba, amikor pislogó tekintete találkozott az újságolvasókéval 1978. július 25-én. Ő volt a történelem első lombikbébije. Negyvenöt évvel később a média tele van cikkekkel az emberek meddőséggel kapcsolatos tapasztalatairól. Gyakori vita folyik a jelenlegi és jövőbeli reprodukciós technológiák lehetséges veszélyeiről. Ezek közé tartozik az intracitoplazmatikus spermainjekció (a spermiumok közvetlen befecskendezése az IVF-en keresztül nyert petesejtbe), a méhátültetés, a mesterséges anyaméh és az emberi klónozás.
Az elmúlt 10 évben Magyarországon háromszorosára nőtt a meddőségi problémák miatt orvoshoz forduló 40 év feletti nők aránya. Itthon mintegy 300 ezer pár küzd meddőségi problémákkal. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) becslése szerint 2010-ben világszerte legalább 48 millió párt érintett az infertilitás, amely szám húsz évvel korábban még „csak” 42 millió volt. A számok azóta valószínűleg emelkedtek, hiszen egyre inkább kitolódik a gyermekvállalás ideje, stresszesebb az életmódunk, és a társadalmi változások sem támogatják a gyermekvállalást.
Louise Brown 2018-ban (fotó: Leon Neal/Getty Images)
Ezen okok miatt sokan azt feltételezik, hogy a meddőség sajátosan modern tapasztalat. A meddőség története azonban sokkal régebbre nyúlik vissza, mint 1978, és a múltban az emberek gyakran egyáltalán nem gondoltak úgy rá, mint egészségügyi állapotra. Bár a férfiak is érintettek, mégis a történelemben leginkább a nőket hibáztatták érte, és ez bizonyos tekintetben nem is változott az elmúlt 45 évben. Mivel az IVF egy olyan technológia, amely a legnagyobb arányban a női testtel „dolgozik”, egyúttal arra irányítja a figyelmet, hogy a női reproduktív rendszer meghibásodhat.
Istenek átka
Az elmúlt évszázadokban a párok mindenféle gyógymódot kerestek a gyermektelenség ellen. Imádkoztak és zarándoklatokra mentek. A meddőségről szóló írások és történetek az ókori Egyiptomban, Görögországban és más kultúrákban is megjelentek. Az egész zsidó-keresztény hagyomány Sára és Ábrahám kétségbeesett gyermek utáni vágyának történetével kezdődik. Az izlandi mondákban, az indiai epikus elbeszélésekben, az ókori görög színdarabokban és minden nép meséjében gyermektelenségről, csodás születésekről és örökbefogadásról szóló történeteket találunk.
Az ókorban a meddőségről azt hitték, hogy az istenek átka, amelyet egyedül a nők viselnek. Valójában csak az 1800-as évek végén értették meg teljesen a megtermékenyítés, szaporodás működését. Az ókori ausztrál törzsek nem is hitték, hogy a gyerekek a szexuális élet „termékei”. Ehelyett azt állították, hogy a terhesség egy nő étrendjének eredménye. Az Euduna törzs azt tartotta, hogy a fehérebb gyerekek a fehér kenyér miatt fogantak, amit a bennszülött nőknek adtak a fehér telepesek, nem pedig azért, mert fehér emberekkel háltak. A Trobriand-szigetek lakói azt feltételezték, hogy a terhesség azért következett be, mert elszakadt a szűzhártya, és hogy a szex pusztán élvezet, nem pedig nemzés céljából történik.
Nők orvoslása a 15. században (forrás PHAS/Universal Images Group via Getty Images)
Míg az ókori Egyiptomban volt néhány szöveg a meddőségről mint egészségügyi állapotról, ezek a feltételezések az idő előrehaladtával nem voltak népszerűek. A görög és római időkben, míg az orvostudomány más aspektusai hihetetlen ütemben fejlődtek, a meddőség az istenek átka maradt. Görögországban egy meddő nőt „megfenyített hímnek” hívtak, a rosszul működő méhet pedig „irracionális léleknek” nevezték.
A rómaiak a Mars-ünnep alatt kecskebőrből készült ostorral korbácsolták a meddő nők hasát, abban a hitben, hogy az aktus megszabadítja őket a problémájuktól.
A középkorban úgy tartották, hogy a meddőség Isten büntetése, a szex pedig kizárólag a szaporodást szolgálja. Valójában a nászban vígan eltöltött időt tartották elsődlegesen a meddőség okának. A középkori Angliában a férfiak és a nők állatok nemi szerveit használták fel gyógyszerként, abban a hitben, hogy ez stimulálja reproduktív szerveiket. A reneszánsz ugyan visszahozta a tudományt e területre is, de csak 1677-ben kezdték el vizsgálni a spermát. Tudósoknak és orvosoknak több mint egy évszázadba telt annak megállapítása, hogy a spermium szükséges a petesejt megtermékenyítéséhez.
A 15. és 19. század közötti időszakban a nőket „törékeny” lényeknek tekintették, akiknek egyetlen dolguk a gyermeknevelés, még akkor is, ha a gyerek nem az övék.
A meddő nők azonban nem válhattak szobalányokká vagy nevelőnővé, mert attól tartottak, hogy összeomlanak és ellopják a gyerekeket.
A 18. századi Európában a gyermektelen nőket arra biztatták, hogy a fürdővárosokban „vegyék fel a vizet”, hogy enyhítsék idegeiket és megelőzzék az anyaméh görcsösségét. A gazdag családok örökbe fogadhattak gyerekeket, de a háziasszony és maga a gyerek is nevetségessé vált sokak szemében, ami miatt a legtöbb nő szégyenből titkolta meddőségét. A korabeli orvosok sem tudtak ezzel foglalkozni, mert féltek a kiközösítéstől.
Szifiliszgyanús nő ábrázolása a középkorban, a csontvázak a volt szeretőit szimbolizálják (forrás: Fototeca Gilardi/Getty Images)
A királyi családokban sem volt ritka a sterilitás problémája. A VIII. Henrik feleségeiről szóló ének, amelyet brit iskolások szoktak énekelni, valójában a király kétségbeesett és véres küzdelméről szól a gyermekáldásért. 1532-ben Medici Katalin feleségül ment II. Henrikhez, amikor még nem volt egészen 14 éves. Évekig nem tudott teherbe esni, orvosokkal, mágusokkal, asztrológusokkal konzultált, mégsem sikerült teherbe esnie. Henrik apja már épp azon volt, hogy fia elváljon Katalintól, és vegyen el valakit, aki képes gyermeket szülni, amikor egészen váratlanul, 24 évesen Katalin teherbe esett, majd utána még kilenc másik gyermeket hozott világra, köztük ikreket is. Ennek ellenére Katalin meddősége rengeteg tréfa tárgya volt a korabeli Angliában.
A 20. század közepén az orvosok, akik úgy vélték, hogy a női meddőség pszichoszomatikus állapot, az örökbefogadást javasolták „gyógyszerként”. Azzal érveltek, hogy ha egy nő egy örökbefogadott gyermek anyja lett, akkor ellazul, és nő a fogantatás esélye – egyébként ezt még ma is gyakran tanácsolják…
Az tehát, hogy a meddőséget modernkori problémának tartjuk, valószínűleg csupán abból fakad, hogy
az IVF társadalmilag láthatóvá tette a terméketlenséget.
A „nem rendben lévő nő”
A fogamzásgátló technológia fejlődése miatt az 1960-as és 70-es évek női magazinjait lapozó nők gyakran azt hitték, hogy most már képesek irányítani termékenységüket. Kevésbé voltak felkészülve, mint az előző generációk női arra a lehetőségre, hogy tehetetlenek lehetnek ebben a témában. De az IVF előtti időszakban, ha nehézséget tapasztaltak a teherbeesés során, nem volt ígéret a probléma hatékony technológiai megoldására.
Meddőségi klinika Londonban 1948-ban (forrás: Charles Hewitt/Picture Post/Hulton Archive/Getty Images)
A kétségbeesés volt a legállandóbb téma a meddőség kapcsán a népszerű magazinokban. A nők a meddőséget „tragédiának”, az „üresség érzésének” írták le. Arról meséltek, hogy képtelenek megbékélni a diagnózissal, és a meddőségről, mint helyrehozhatatlan veszteségről beszéltek. Ezek a nők arra számítottak, hogy anyák lesznek. A meddőség ennek a várt jövőnek a vesztesége volt. Sőt, úgy érezték, hogy
a gyermektelenség a női identitás elvesztését jelenti.
A meddőség áldozata gyakran „nem megfelelő nőként” jellemezte magát, aki ki van közösítve a terhes nők és anyák köréből.
1967: tüntetés a fogamzásgátlás mellett Bostonban. A demonstrációval William Baird orvost támogatják, aki a fogamzásgátlás lehetpőségeit népszerűsítette a nők körében, és ezért eljárás indult ellene. Fotó: H.J. Brett Jr./The Boston Globe via Getty Images)
Nem véletlenül: a meddőséget számos különböző történelmi korban megbélyegezték. A középkori Japánban a nemes nőket megvetették, ha házasságukban nem szültek gyermeket. A 16. századi Angliában a gyermektelen nők azért szenvedtek, mert az anyaságot a nőiesség legfontosabb jelzőjének tekintették.
A 19. századi Franciaországban pedig sok orvos a gyermektelenséget abortusszal, nemi betegséggel vagy promiszkuitással hozta összefüggésbe.
A nők problémájának tekintik
Egymástól igencsak eltérő társadalmakban is a nők viselik a felelősséget a termékenységi problémákért. Ennek ellenére a nőket gyakran megbélyegzik azért, mert segítséget kérnek. A 20. század közepén sok vita folyt arról, hogy „házasságtörést” követtek-e el azok a házas nők, akik a donor sperma általi mesterséges megtermékenyítéssel fogantak. Úgy tűnik, a történelem nagy részében a gyermektelen nők szó szerint nem tudnak jól kijönni a dologból, bármit is tettek. De a meddőséget ma is gyakran a nők problémájának tekintik. A médiában a gyermektelenséget gyakran a nők önzőségének tartják, amikor karriert akarnak építeni, vagy a megfelelő partnerre várnak, mielőtt teherbe esnének.
Brown fogantatását és születését követő médiavihar (a Daily Mail állítólag 325 ezer fontot fizetett Brownéknak történetük kizárólagos jogáért) fókuszba helyezte a meddőséget, és arra ösztönzött más párokat, hogy proaktívan keressenek orvosi támogatást és technológiai megoldásokat gyermektelenségükre. Bár az eljárás könnyen elhitetheti velünk, hogy teljes hatalmunk van a sorsunk felett, igen meglepő ennek fényében, hogy még így is egy kezelés viszonylag magas sikertelenségi arányt mutat. Az NHS 2010-es adatai szerint a 35 év alatti nők sikeres fogantatási aránya 32,2 százalék, a 44 év feletti nők esetében pedig mindössze 1,9 százalék.
A meddő nők ma már másképp élik meg a gyermektelenséget, mint elődeik. De azok az érzelmek, amelyekkel szembe kell nézniük a meddőségi kezelések során, az új technológiák megjelenése ellenére is rendkívül hasonlóak maradtak.
