Forbát Dia kapcsolata Izraellel nem 2010-ben, 32 éves korában kezdődött, hanem már 25 évesen, amikor még az ELTE-re járt, és egy-egy évre kiment tanulni az országba. A tanulmányaiból számára egyenes út vezetett Izraelbe, azt mondja, ott megtalálta a helyét, pedig nem volt egyszerű a kezdet.
„Izraelben mindent a nulláról kezdesz”
„Európából Izraelbe költözni olyan, mint egy zuhanás – mondja Dia –, mintha az ember beleesne egy szakadékba, és az élete onnantól kezdve arról szól, hogy visszakapaszkodjon, aztán nem is biztos, hogy sikerül.
Nagyon nehéz, nem olyan, mint amikor Nyugat-Európában kezdesz új életet, ahol valamennyire figyelembe veszik azt, amit otthon csináltál. Izraelben mindent a nulláról kezdesz.”
Diának nehézséget okozott, hogy nem vallásosként érkezett. Magyarként nem tudott egy közösséghez csatlakozni úgy, mint például az amerikai bevándorlók, akik mögött rögtön van egy szociális háló (már csak azért is, mert nagyon sok amerikai és angol anyanyelvű él Izraelben). Dia először tanulói vízummal, aztán munkavízummal töltött éveket Izraelben, mielőtt állampolgár lett – ez sem egyszerű procedúra, ahogy mondja, nehéz volt átverekednie magát a bürokrácián. Most már azonban jó ideje állampolgárként dolgozik Jeruzsálemben, levéltárosként, könyvtárosként és küzdősport-tanárként. Ez utóbbiban találta meg leginkább önmagát, a hivatását, mellette pedig rendszeresen ír az Izraelinfón az életükről, a gyerekekről és a tapasztalatairól Jeruzsálemben.
Dia családjával a parkban (Fotó: Kallos Bea Bar)
„A síró gyerek az élet része”
Az izraeli családokról faggatom Diát, hogy milyen a gyerekkor, milyen az iskola, milyen a családi hierarchia, amire készségesen válaszol azt hozzátéve, hogy csak egy kis részét látja a környezetében annak, hogyan élnek a családok, és figyelembe kell vennünk, hogy mennyire különböző hátterű zsidók élnek Jeruzsálemben, ami miatt nem igazán lehet átlagos izraeli családról beszélni.
„Itt Jeruzsálemben egy tradicionálisabb életnek vagyok én is a része, ami azt jelenti, hogy a városban a vallásosok vannak többségben, de persze szekulárisok (jelentése: világi, nem vallási) is élnek Jeruzsálemben, de nem ők adják a városnak a hangnemét – árulja el Dia.
Eléggé a hagyományos családmodell jellemző: férj, feleség, gyerekek. És ebbe beleférnek a szivárványcsaládok is.
Ami nagyon jellemző az izraeli életre, hogy itt a gyerekek köré szerveződik az élet. Nagyon sok gyerek van. Most tértünk vissza Magyarországról, és az egyik szembetűnő különbség, hogy Jeruzsálemben a gyerekeim zaja feloldódik az általános gyerekzsivajban. Magyarországon hangosnak érzem a gyerekeimet, olyan, mintha mindenhol zavarnák az embereket, nyilvános helyeken, mondjuk a lépcsőházban vagy a parkban.
Magyarországon rögtön eseményszámba megy az, hogy megjelenek két eleven gyerekkel valahol, de itthon, Izraelben a gyerekek adják az alaphangot, amelyhez a felnőttek igazodnak, nem érzik tehernek a gyerekek zaját.
Szokták is mondani, hogy a síró gyerek az élet része, és nem kell leragadni azon, hogy vajon mi történik most a kis fejében, hanem majd elmúlik a sírás. Ez nagyon fontos különbség a két ország között.”
Jeruzsálem a magasból (Fotó: Getty Images)
Dia a blogján így írt erről: Átrepülni az egyik világból a másikba nehéz az átmenet, a változás, a gyerekek is érzik. (…) Csöndben vagyunk a metrón, a Duna-parton és a Vadasparkban, itt nem szokás kiabálni, Rafi tud váltani, és lám, Nadav is bír csöndben lenni, ha akar. Nem lesz baj, gondolom magamban, tudnak a gyerekeim magyar gyerekek módjára viselkedni, ha akarnak.
„A családi kötelékek jól működnek”
A gyereknevelés másban is különbözik a két országban: az izraeli szülők például kevésbé stresszesek, mint a magyarok, nem állnak úgy készenlétben a gyerek mellett, nem törekszenek arra, hogy minden pillanatban százszázalékosan ott legyenek szülőként. Nincs is idejük erre, nem marad otthon az anyuka évekig, a fizetett szülési szabadság három hónap (!), amit fél-egy évre meg tud hosszabbítani a munkáltató fizetés nélkül. Egy év a maximum, utána már mindenképp visszamennek dolgozni az anyák is. Ennek megfelelően van is bölcsődei ellátottság, bár nem állami, hanem leginkább magánbölcsik állnak a szülők rendelkezésére, de keresnek is annyit, hogy ki tudják fizetni a gyerek ellátását.
„Ha egy anyuka azt érzi, hogy úgy tudja folytatni az életét, ha a gyerek három hónapos korában visszamegy dolgozni, akkor van hova tenni a gyerekét – teszi hozzá Dia. – Az állam hároméves kortól állja a gyerek óvodai költségeit. Itt lép be a nagymamák, nagypapák, nagynénik szerepe, akik mind segítenek a családnak a gyerek körül. A szélesebb körben vett családi kötelékek jól működnek, lehet rájuk számítani – valószínűleg ezért is születik több gyerek.
Itt is magcsaládokban élnek az emberek, mint Magyarországon, de mégis, az itteni magcsaládoknak hosszabbak a csápjai.
Én nagy hátránnyal indultam, mert nem itt élnek a szüleim, a férjem szülei pedig már elhunytak. Vagy én vagyok a gyerekeimmel, vagy a férjem, vagy a bébiszitter, akit fizetni kell.”
Dia és családja Jeruzsálemben (Fotó: Kallos Bea Bar)
„Nem nyomják a gyereket előre az iskolában”
A gyerekközpontúság nemcsak a családokra, hanem az iskolára is igaz, ahol nagy hangsúlyt fektetnek a gyerekek szociális életére; arra, hogyan viselkednek egymással, és megtanítják őket közösséget formálni és közösségben létezni. Például, egy gyerek születésnapja az iskolában is nagyon fontos szociális esemény. Ide nem lehet csak öt gyereket meghívni az osztályból, az egész osztálynak meghívót kell küldeni, mert az a szülinap az egész közösség közös eseménye.
Az iskolában nem is annyira a tárgyi tudást helyezik előtérbe, illetve az oktatásban a tárgyak közül leginkább a matematika és az angol az, ami számít, ahogy Dia fogalmaz, „a többit lenézik egy kicsit”. Nincs teljesítménykényszer, nincs nagy szigor az iskolában, és minden feladatot igyekeznek elvégezni napközben, hogy estére már ne vigyen haza házit a gyerek. Az iskola és a szülők teljesítménykényszer-hiánya Dia szerint abból is fakad, hogy Izraelben kevésbé számít a minőség.
„A tanár, aki itt a gyerekeddel fog foglalkozni, valószínűleg nem olyan képzett, mint aki Magyarországon foglalkozna a gyerekkel. Nincs minőségben hierarchia igazán. Ha te nagyon jó vagy csellóban, kiemelkedő a tehetséged, az nem fog visszatartani attól, hogy bevonulj katonának 18 évesen.
Nem nyomják a gyereket előre az iskolában, mert nem is látják, hogy hova lehetne elérni ezzel. Mindig fontosabb lesz az, hogy a gyerek csinálja azt, amit szeretne.
Jól leírja ezt a hozzáállást, amikor 10 évvel ezelőtt láttam táncolós versenyt a tévében, ahol az egyik tizenéves fellépő lány kövér volt. Eszembe jutott, hogy Magyarországon ennek a lánynak hatéves korában megmondták volna, hogy »figyelj, ez nem neked való«. Izrael meg egy olyan társadalom, hogy azt díjazzák, hogy az a lány táncolni akar, és akkor táncoljon.”
Elsősök egy zsidó és arab kétnyelvű iskolában, Jeruzsálemben (Fotó: David Silverman/Getty Images)
„Nem kell 20 évesen pályát választani”
Dia úgy érzi, ez a fajta gyereknevelés egyszerre jó és rossz is, mert így kisebb a stressz és nyomás a gyerekeken, viszont sosem tudhatod, hogy egy ember tényleg ért-e a szakmájához felnőttként. A küzdősport, amit Dia tanít, már eleve alacsonyabb szintről indul, ehhez is úgy állnak, hogy csinálja a gyerek, ha szereti, de a kiválóságot, tehetséget nem akarják kihozni belőle úgy, mint egy európai országban. Az alapvető céljuk az iskolában és a családban is az, hogy minél hamarabb önállóságra tanítsák a gyerekeket. Oviban már négyéves kortól nincs kötelező délutáni alvás és a gyerekek maguknak választhatják ki, hogy milyen különórákra szeretnének járni.
Nincsenek olyan tehetetlennek nevelve a gyerekek, és nem is kell a felnőttek tekintélyét elismerniük feltételek nélkül, a saját életükkel kapcsolatban adnak nekik döntési lehetőségeket, szavuk van, amire figyelnek a felnőttek – ez határozottan különbözik a magyar tekintélyelvű neveléstől, ami még mindig mélyen gyökerezik az iskolai és családi nevelésben.
Az izraeli gyerekeken nincs olyan nagy nyomás se az iskola, se a család részéről. Nem kell már 18 évesen kitalálniuk, hogy mihez akarnak kezdeni az életükkel. Ahogy Dia meséli, az mindenkinél adott, hogy később kezdik a felsőoktatási tanulmányokat, mert a két-három éves kötelező katonaságot fiúknak és lányoknak el kell kezdeniük 18 éves korukban.
Izraeli katonák az egyiptomi határnál (Fotó: Lior Mizrahi/Getty Images)
„Elmennek katonának, de utána egy más időszak jön: jellemzően dolgoznak egy ideig, hogy legyen pénzük arra, hogy elmenjenek egy nagy útra, általában Dél-Amerikába, vagy Indiába, ahol aztán fél-egy évet is eltöltenek – mondja Dia. – Nem kell 20 évesen pályát választani, amikor kiszabadulnak az olyan kötöttségek alól, mint az iskolarendszer meg a katonaság, akkor inkább világot látnak.
Ebben az utazásban az is benne van, hogy a társadalom amúgy nagyon családcentrikus. A fiatalok tudják, hogy egy ponton lesz családjuk, gyerekeik, és akkor már nem tudnak majd egy évre elmenni világgá.
Addig tehetik ezt meg, míg egyedül vannak. Aztán, amikor visszajönnek, 23-24 évesen, akkor beiratkoznak egyetemre, amire azt elvégzik – 27-28 évesen –, lehet házasodni és jönnek a gyerekek. Ez egy tipikus szekuláris életút. A vallásosak kevésbé félnek az élettől, ők már előbb, a 20-as éveik elején megházasodnak.”
Mindehhez az is hozzátartozik, hogy a szülők itt tovább tudják támogatni anyagilag a gyerekeiket: az egyetemista éveik alatt a tandíjat, lakhatást is fizetik, mert van egy erős középosztály a társadalomban, ami ezt megengedheti magának. Tény azonban, hogy ez most Izraelben is változóban van, ott is érezhető a válság hatása.
„Már megint ölik egymást, semmi új”
Mivel Jeruzsálemben élnek, nem maradhatott el a kérdés, hogy milyen úgy élni, hogy egyik napról a másikra felfordulhat körülöttük a város a tüntetések, merényletek miatt. Dia elmondta, hogy az utóbbi egy év valóban elég „véres” volt, de ez alapvetően nem befolyásolja a mindennapi életüket. Vannak feszültebb periódusok, amikor az ember nem megy el az jeruzsálemi óvárosba enni családostul, de máskor, amikor hosszú ideig csend van, akkor nem félnek a Damaszkuszi kapuhoz menni.
Az anya erről írt a blogján is: „Kedden és szerdán nem követem a híreket, így lemaradok a terror e heti lecsapódásáról, és az arra adott terrorválaszról. Este a dojóban edzés után polgárháborúról folyik a szó, én meg csak nézek, hogy ez most a szokásos ugratás, vagy tényleg kitört a fejem fölött egy újabb háború, amíg én a békefenntartással, azaz a gyerekeim lelki életével voltam elfoglalva. Aztán a félszavakból megértem, hogy mi történhetett. Lám, lám, az izraeli katonaság is békét akar, ezért állandóan támad, most már a levegőből is – gondolom magamban. »Már megint ölik egymást, semmi új« – mesélem a magyar barátnőmnek másnap a telefonban, aki arról érdeklődik, biztonságos-e nyáron Izraelbe utaznia. (…)
Ha Izraelben élsz, megtanulod, hogy nem kell mindenből nagy ügyet csinálni, a fúró ütvefúró is lehetne, de látod, nem az, van mit ennünk, van hol laknunk, nem magától értetődő dolgok ezek, élvezzük az életet, még akkor is, ha a mi bőrünket viszik a vásárra.
Iskolások Jeruzsálem nyugati részén (Fotó: Alessandro Levati/Getty Images)
„Nem tudok másképpen beszélni a gyerekeimmel”
Egy külföldre költözött magyar anya esetében fontos téma az is, hogy a gyerekek mennyire tudnak magyarul. Diánál ez azért még extrább kérdés, mert a gyerekei már Izraelben születtek, de az anya kiemeli, hogy csak magyarul beszél velük, és kifejezetten fontosnak tartja a magyar nyelvtudást a gyerekeknél. Annyira, hogy a nagyobbik fia tavaly elkezdett járni heti egy napon egy magyar iskolába is, ahol a magyarul olvasást, írást is tanítják neki.
„Velem mindenképpen csak magyarul beszélnek – meséli Dia. – Nem is tudnám ezt másképp elképzelni. Nem is valamiféle ideológia mentén csinálom ezt, hanem egyszerűen nem tudok másképpen beszélni a gyerekeimmel, mint magyarul. Azt hiszem, hogy van egy érzelmi regiszter, amit héberül nem tudnék átadni a gyerekeimnek, és ez abból fakad, hogy az anyanyelvemen keresztül kapcsolódom a saját anyámhoz, apámhoz, ez az, amit vissza tudok a gyerekeimnek is forgatni.
De ebbe sok minden beletartozik, mert a magyar nyelven mesélésen kívül a népdalok, éneklés, zene is rendkívül fontos szerepet játszik nálunk, és ez is a magyarságomból fakad, egyáltalán nem jellemző Izraelben.
Itt például nem élőben énekelnek az oviban sem a gyerekeknek, hanem bekapcsolják a magnót, és a játszótéren sem hallani hintáztatás közben a gyerekeiknek éneklő anyukákat, mint otthon. Ez olyan szép, élő hagyomány Magyarországon, és ha nem magyarul beszélnék a gyerekekkel, akkor ebből is kimaradnának.”
