Nincs veled semmi baj
Ezt csupán azért gondolod, mert folyton nevelnek.
A felnőttek szeretnének jóba lenni veled, de nemigen tudják, hogy kell. Többé-kevésbé elfelejtették, milyen érzés gyermeknek lenni. Valójában nem tudnak figyelni rád. De igazság szerint nem tehetnek róla. Nem mondta meg nekik kiskorukban senki: jegyezd meg egyszer s mindenkorra, hogy most milyen vagy. Én ezt mondom neked.
Jegyezd meg magad!
E varázsige egyike a legfontosabbaknak. Most, négy és hét között van az ember legközelebb valóságos önmagadhoz. Már tudnál hazudni is, de még nem szeretsz. Nos ezt a hét éves kori magadat életed végéig őrizd meg. Varázsgyűrűd lesz, mely hatalmat ad. Aki most vagy, védtelen, de azonos önmagával. E tekintetben legyőzhetetlen. Ezért se többnek, se kevesebbnek ne hazudd magad később sem – se önmagad, se mások előtt. Nem azt jelenti ez, hogy nem kell megtanulni neked is mindazokat a dolgokat, amiket egy felnőttnek tudni kell – még fejben számolni is, még viselkedni is – de ne hidd el senkinek soha a világ minden pénzéért sem, hogy te nem vagy belül ugyanaz, aki kábé hétéves korodban.
A lelkünk nem változik
A lelkünket el nem vehetik, ki nem nevelhetik belőlünk, bármennyire is szeretnék. Aki azt mondja benned önmagadra, hogy én: nem változik. Érinthetetlen. Bármire képes, ami tiszta. Próbálhatsz vele mocskos dolgokat is, de ráfizetsz. Mert hát ő egyrészt nem hajlandó részt venni abban, másrészt akkor azonnal meg is szakítja veled a kapcsolatot. Persze továbbra is benned lesz, akkor is, mikor már nem áll szóba veled, csak már nem segít. Hallgat.
Remélem, most nem vagy pont ebben a helyzetben. Ha mégis, ne csüggedj!
Mikor képes leszel magadat újra megszólítani, közvetlen és őszinte hangon vitatni meg magaddal a dolgokat, úgy mint azelőtt, azonnal újra szóba áll veled, vagyis te önmagaddal. Akkor ismét legyőzhetetlenné válsz.
Az ember azonos ronthatatlan, legbelső önmagával.
Nehogy azt hidd, hogy mások nem. Csakhogy esetleg már nem tudják. Elfelejtették. Azt hiszik, ők azóta javultak, vagyis romlottak, “felnőttek”.
Ezt nevezem én bajnak.
Vigyázz a felnőttekre!
Ha ismersz olyan embert, akiről el sem tudnád képzelni, hogy valaha ő is gyermek volt akkor látod, milyen, ha valaki tényleg bajban van. Jelmezbe öltözött, amit képtelen levetni.
Alatta azonban egy védtelen kisgyermek kínlódik: feszeng. Aki “felnőve” sem érezte magát eléggé tiszteletreméltónak, tehát tanácstalanságában kitalálta és begyakorolta ezt a tekintélyesnek képzelt nénis vagy bácsis figurát.
De már azt sem tudja, hogy színlel. Elfelejtette saját magát. Olyan, mint egy alvajáró. Nem szabad megszólítani, akkor megijed és kiabál. Felelet helyett feladatokat ad, parancsokat oszt. Vagy zsebpénzt. A másik embert általában le akarja rázni. A gyermekeket mindenek előtt, mivel ők emlékeztetik a legerősebben arra, amit annyira szeretne elfelejteni. Hogy gyermek maradt. Hogy védtelen.
Csak aki a szívében gyermek marad, az nő fel
Aki elnémítja magában régi, első énjét, az helyette kerített szerepének foglya marad mindaddig, míg egyszer vissza nem talál eredeti, őszinte önmagához. Ezért te légy hű mindhalálig mostani önmagadhoz. Akkor felnőtt is leszel, nem kell hozzá megjátszani magad, mire felnőttek számára méretezett ruhában kell járnod. Olyan ember leszel, akit meg lehet szólítani. Aki maga is szót ért akárkivel. Továbbá tartja a szavát. Ezért a gyermekei szót fogadnak neki. Mellette mindenki védelemre talál.
Fel fogsz nőni!
Ez a másik nagyon fontos, amit üzennék neked, te hétéves csupa ész. Emlékszem, milyen sokat töprengtem kábé hét éves koromban azon, miért vánszorog annyira lassan az idő. Kétségbeejtőnek találtam. Így sose leszek felnőtt, gondoltam. Még egy nap is olyan lassúdan csorgott el, hogy egy hetet sokszor már egy évnek éreztem, egy évszakot egy egész évtizednek, az én hét évemet pedig szinte már egy leélt életnek. De hát akkor mikor jön el az igazi élet, sóhajtoztam magamban, mikor végre én is csinálhatok valamit önállóan? Azt hittem, az én gyermekkoromnak sose jön el a vége.
Hát nem is. Az az én szerencsém.
Ha jól csinálod
Semminek nincs vége az életben. A felnőttkornak sem. Bár az élet ritmusa egyre gyorsabb. Fokozatosan gyorsul. És ismétel. Csak rajtad áll, mire jut időd. A gyorsulás eleinte észrevehetetlen, de leheletnyivel minden napod gyorsabban telik. A nyarak múlásán érzed először az idő alattomos felgyorsulását. Ugye, legutóbb is hetek alatt elszállt az a két és fél hónapnyi nyári szünidő? Ha sajnálod, akkor még gyorsabban száll el. Ne sajnáld. Kicsit tovább nyaralhatsz, ha nem esel pánikba. Csak rövidül időd, ha számolod a vakáció napjait.
Ne tedd, nem érdemes.
Az emberi élet olyan, mint egy szálló űrrakéta a világegyetemben. Magad vagy a rakéta csúcsán az űrhajóst szállító kabin. De a kabinban benned az idő úgy telik, ahogyan te érzed. Ahogy akarod. Ha igazán figyelsz, szinte egy helyben áll. Van idő megcsinálni a dolgokat. Minden, amire adunk magunknak időt, megvalósul. Bennünk.
Bármire képes vagy
Ezt se felejtsd el. Mindenki tud valamit, amit ő tud a világon a legjobban. Azért született meg. Van valami, legalább egy dolog, amiben te is tehetségesebb vagy akárki másnál. Nem kell azonnal tudnod, hogy mi ez. Magától előjön egy szép napon, ha önmagaddal tényleg azonos maradtál. Gyengén tanulsz most? Félénk vagy és szomorú? Vagy netán verekedős? Nem számít.
Fel fogsz nőni, és minden megoldódik.
De csak akkor, ha annyira nyílt maradsz magadhoz, mint ma vagy. Még benne élsz a pillanataidban egészen, ugye? Még figyelsz. Jelen vagy az életedben, mint az űrhajós a kabinjában. A hajó száll, te ülsz a monitornál. Mindent látsz. Kormányzol, gondolkodsz. Nem sietsz sehová.. Pillanatról pillanatra eléred a célod. Én mondom néked, tiéd a világ.
