Még mielőtt…Nem gondolom, hogy minden eladó bunkó, arrogáns, türelmetlen, mint az a kettő, akikkel hétvégén találkoztam. A többség nem ilyen! A szüleim kereskedők voltak, ebben a világban nőttem fel, tudom, mit és mennyit kell kibírniuk. De ha én valaha a pult mögött állva így viselkedtem volna, anyám úgy kizavart volna a boltunkból, mint… |
Az egyik egy ruhaüzletben történt. Megértem, hogy nem költök milliókat ott, de azért, mert én évente “csak” 40 000 forintot hagyok az üzletükben, még nem kell seggel fordulni nekem. Illedelmesen kérdeztem, hogy melyik leárazott termékből találok még, és körbenézhetek-e az akciós darabok között, amire öt percen belül négyszer kaptam meg az “Ebben a méretben már nincs”, “Ha! Már régen lekéstél az akcióról!”, és az “Online kellett volna rendelni, most így jártál” válaszokat, csodálatosan gúnyos arccal párosítva. Bármit is néztem meg, folytatta a szóval alázást, aminek a vége az lett, hogy megkérdeztem: “Zavarok talán? Kimenjek?” Rosszul éreztem magam. Szerettem volna végignézni a ruhákat, de nem bírtam. Kedvesen elköszöntem és kisétáltam. Értem, hogy ön csak egy eladó, nem az öné az üzlet, de ha ennyire utálja a vásárolókat, tán jobb lenne mindenkinek, ha lepkéket vadászna egy réten.
Kezet foghatna a két plázával arrébb dolgozó kolléganőjével, aki a pénztárnál állva mindenkihez intézett egy-két “kedves” szót.
Remélem ön is magára ismer, mert hiszem, hogy nem sok eladó van az országban, aki földhöz vágja a vevők üres kosarát, vagy “kedvesen” ismételgeti a vevők előtt, hogy “Ezeknek a népeknek nincs jobb dolguk vasárnap, mint vásárolni?”, “Miért nem lehet apróval jönni az üzletbe”, “Jaj, de elegem van magukból”… Nem, nincs jobb dolgom, mint vasárnap délelőtt 10:45-kor úszódresszt venni. Nincs jobb, mert szombaton délutánig dolgoztam, és nem volt rá időm a héten. Valami újdonságot fogok mondani: nemcsak a kereskedelemben dolgozók dolgoznak vasárnap, hanem a rendőr, a nővér, a vasutas, a szerkesztő, a taxis, a buszvezető, a takarító… De ha én illedelmesen beszélek önnel, és az elhangzottak ellenére is fene nagy türelemmel, akkor legalább venné a fáradságot arra, hogy nem dobálja azt a szerencsétlen 6200 forintos úszódresszt, amit tízezer forintos címlettel merészeltem kifizetni.
Hogy mi a megoldás? Részemről csak annyi, hogy a szemükbe nézek és mosolygok, ahogyan tettem ezt most is, és közlöm: “Legyen szép napja. Viszlát.” És ha tanácsolhatnám: amelyik eladót ennyire idegesítik a vásárolók, azok menjenek el és fessenek tájképet.
