A legnehezebb pillanat
Életem legnehezebb pillanata volt, amikor kimondtam, hogy a házasságom tévedés. Azóta is próbálom visszafejteni az eseményeket, és kideríteni, mikor és mi romlott el, mit rontottam el. Nem bűnösöket keresek, hanem tanulni szeretnék a hibáimból.
Hosszú időn keresztül számtalan jel volt, ami arra utalt, valami baj van, de én ezeket nem vettem észre. Persze az is lehet, hogy nem akartam észrevenni. Utólag könnyű bölcsnek lenni. Könnyű kijelenteni, hogy már akkor tudnom kellett volna. Igen, talán tudnom kellett volna, de nem tudtam. Úsztam (az árral szemben), és próbáltam átmenteni a túlsó partra a szerelmet, a kapcsolatot, a házasságot.
Álmodom, hogy szép lesz
Kamaszkoromban és az esküvőm napján is úgy képzeltem, egyszer fogok férjhez menni. Egyszer és igazán. A házasságot sohasem képzeltem holmi divatos ruhának, amit addig hordok, amíg tetszik, majd egyszerűen a szekrény mélyére süllyesztem vagy kidobom, és keresek egy másikat. Hittem a szerelemben, a hűségben, a kitartásban. Mások is élnek boldog házasságban, miért mi lennénk kivételek. Elképzeltem, hogy 50 év házasság után a férjem ugyanolyan szeretettel vegyes szerelemmel néz majd rám, mint nagypapám nagymamámra az ötvenedik házassági évfordulójukon. Ehelyett az első házassági évfordulón már külön éltem a férjemtől, majd néhány hónappal később el is váltunk.
Nehéz idők
A naptár szerint csak hónapok voltak, de nekem éveknek tűntek. Süket és néma hónapok, amikor álmodtam magamnak egy világot. Egy világot, amelyben megpróbáltam nagyon boldog lenni, de minden nap sérültem és boldogtalan voltam. Külső hatás nélkül valószínűleg sohasem fedeztem volna fel, hogy házasságunk csendes állóvíz, hiányzik belőle a tűz, és idegenként élünk egymás mellett. Újra meg kellett éreznem, lehet engem szeretni, hogy ki tudjam mondani, a házasságom tévedés. Ezután nagyon nehéz időszak következett. Még nehezebb, mint előtte. Bármerre jártam, velem jött a csalódottság, a tehetetlenség és a kilátástalanság. Napokig úgy gondoltam, hogy szakítottam egy virágot, hát most szagolgathatom egész életemben. Nincs más választásom. Nincs erőm, se pénzem, és már 26 éves vagyok, hogyan kezdhetnék új életet.
Keserűség és csalódottság
Csalódott voltam, és úgy éreztem, elfecséreltem az egyetlen lehetőségemet a boldogságra. Felelőtlenül és könnyelműen eljátszottam a házasságkötés rítusának szépségét. Azt gondoltam, hogy egyszer lehet igazán hitelesen kimondani, hogy veled jóban-rosszban, amíg a halál el nem választ, másodszorra már talmi. Csalódott voltam, hogy egy olyan férfira pazaroltam legszebb éveimet, aki cserbenhagyott. Éveket szalasztottam el, és lecsúsztam arról is, hogy gyerekem legyen. Ott álltam 26 évesen, és semmit sem tudtam felmutatni. A családot tartottam a legfontosabbnak, és azt is elrontottam. Szinte mindent feláldoztam, hogy boldogok legyünk, és mégse lettünk boldogok. Öregnek és elkeseredettnek éreztem magam.
Egy pénteki nap
Már nem emlékszem pontosan, hányadika volt, de azt tudom, hogy egy pénteki nap. A munkahelyemen megszállott őrültként jártak a gondolataim. Jövőket rajzoltam magamnak. Az egyik az volt, hogy maradok a házasságban, szülök egy-két gyereket, és belőlük merítek boldogságot, a férjemmel pedig jó barátként leéljük az életünket. Tudtam, mások is csinálják ezt, miért lennénk mi kivételek. Megrettentem ettől a lehetőségtől, ezért inkább a másik jövőkép felé mentem, ami teljesen kiszámíthatatlan és bizonytalan volt. Rövid számvetést készítettem: rájöttem, a fizetésemből, ha nagyon szerényen is, meg tudok élni, így hát elindultam az ismeretlenbe, és csak reméltem, jobb lesz így nekem.
Húsz év múlva
Hazudnék, ha azt mondanám, újrakezdeni egyszerű dolog. Szörnyen nehéz volt. Nemcsak anyagilag, de érzelmileg is a nulláról indultam. Néhány héttel később, hogy megbeszéltük, elválunk, az egyik idősebb baráti párral találkoztunk. A nő, aki már jócskán negyvenes éveiben járt, félrehívott, és azt mondta, hogy csodál, mert volt erőm és bátorságom megtenni, amit neki nem.
Akkor lepergett előttem az a 20 év, amit én is leélhettem volna úgy, mint ő, és biztosan tudtam, jól döntöttem. Az elmúlt évek alatt megenyhültem magammal és a világgal szemben. Egyik szerelmem mondta, hogy nem a második házasság lesz bohóckodás, hanem az első volt az. Lassan belefészkelte magát a fejembe ez a gondolat, és megnyugvást találtam. Ha soha többet nem megyek férjhez, akkor is boldogan fogom leélni az életemet, de ismét hinni tudok a házasságban.
