Az emberek a történelem során rengeteg furcsa és bizarr gyógyírt alkalmazott, hogy enyhítsen fizikai és lelki kínjain. Ezek közül is kiemelkedik talán az, hogy a középkorban az emberek múmiákból készített szerekkel próbálták meggyógyítani magukat, és mindez egy csúnya félreértésnek köszönhetően.
Az ókori Perzsiában létezett a mumyia nevezetű szer, ami egy természetes eredetű bitumen volt, és olyan problémákra alkalmazták mint például a csonttörések, köhögés és bizonyos bőrproblémák, például tályogok, de idővel epilepszia, agyrázkódás, hányinger, bénulás, szédülés, zúzódás és még számos egyéb betegség kezelésére is használták, és voltak források, amelyek szerint a lepra, a köszvény, a a fogfájás ellen is jó. A szert az ókori görög is alkalmazták gyógyászati célokra, csak náluk pissasphaltusnak hívták.
A gondok akkor kezdődtek, amikor a 12. század körül azonban a múmia szó jelentése kezdett megváltozni. Mint Zsom Dóra hebraista, arabista írta, az arab orvosi munkák latin fordítói (másrészt maguk a korabeli arab szerzők) is a múmia szót már nem a bitumenre használták, hanem azt az anyagot nevezték így, amivel a halottakat konzerválták Egyiptomban, illetve az est bomlása során keletkező anyagok, illetve a balzsamozáshoz használt szerek egyvelegét.
Fotó: Wikimedia Commons
Mivel ugyanannak a szónak így két jelentése lett, amiről azonban nem mindenki tudott, az emberek a bebalzsamozott holttestekből kinyert, szurokszerű anyagok is természetes kátránynak tulajdonított jótékony hatásai miatt kezdték el gyógyításra használni.
Persze nemcsak a szurokszerű anyagból lett «csodaszer», az emberi találékonyságnak nincs határa, és voltak, akik megszáradt húst és csontokat őrölték porrá helyette. Ez részben azért alakult így, mert nem volt elég múmia, így a patikusok csaltak, és (friss) emberi maradványokat használtak fel a gyógyír előállításához. Egy rohamot követően állítólag II. Károly angol király is koponya felhasználásával létrehozott gyógyszert kapott.
Hozzá kell tenni azt is, volt, akik úgy gondolták, a fáraókból készült készítmények biztosan különleges védelmet biztosítanak nekik, miközben a múmiák, akiket ilyen célokra használtak fel, általában nem a királyi család tagjai voltak, hanem egyszerű emberek.
„E múmiák vagy besózottak, vagy egy szuroknemű anyaggal az úgynevezett „bitumen pisaltum”-mal vannak megtöltve. A szegényebbek holtestei rendszerint ezen a módon balzsamoztattak be s mivel e szurok nemü anyag a test minden részeit teljesen áthatotta, hihető, hogy abba forrón, megolvasztva öntetett be. Leggyakoriabbak az ily múmiák. Ezelőtt nagy mennyiségben hozattak ezek Európába s gyógyszer gyanánt használtattak fel. Itt a szin fekete, a szag átható és kellemetlen; hajat, szemöldöket s aranyozást nem lehet észrevenni” – írta a Vasárnapi Ujság 1863-ban.
Fotó: Wikimedia Commons/Félix Bonfils
Az Élet és Tudomány szerint Európa bármely magára valamit is adó patikáriusa tartott múmiaport, és a nagy kereslet miatt Egyiptomban olyan manufaktúrák jöttek létre melyek illegális ásatásokra szakosodtak. 1424-ből fel is maradt egy ítélet, egy kereskedőt azért vontak felelősségre, mert a raktárában tekintélyes mennyiségű balzsamozott tetemet halmozott fel. Az illető elárulta, a sírokból elrabolt múmiákat forró vízben megfőzte, a vízben feloldódott olajat összegyűjtötte majd igen magas áron eladta.
A tudósok és orvosok először a 16. században fejezték ki tiltakozásukat a múmiák gyógyászati felhasználásával ellen, volt, aki rávilágított arra, hogy fordítok félreértelmezték az arab orvosok szövegeit, arról nem is beszélve, hogy a múmiákat, az egyiptomi maradványokat hamisítják.
A múmiaport a festészetben is használták, mégpedig az 1930-as évekig. A múmiabarna használta Eugene Delacroix is A Szabadság vezeti a népet című világhírű festményénél.
Mint a 24.hu írja, a finom árnyékolásra, részletek fátyolossá tételére, valamint kissé morbid módon bőrtónusokhoz használt festéknek megvoltak a hibái, egy idő után a rétegek repedezni kezdtek, az ammónia- és zsírtartalom miatt pedig a szomszédos ecsetvonások színét is megváltoztatták.
Egyes források szerint a legtovább a brit művészeket hosszú időn át ellátó londoni Roberson’s készítette azt eredeti formájában. 1964-ben a cég egyik vezetője végül kijelentette, hogy kifogytak a tartalékokból, hozzátéve, hogy talán van még néhány végtagjuk itt-ott elszórva, azok azonban korántsem elegendők egy újabb adag festékhez.
Maga szín egyébként most is kapható, csak árnyalat eléréséhez kaolin, kvarc, hematit és a goethit keverékét használják.
A 18. századra Európában már nem igazán fogyasztottak emberi maradványokat gyógyászati célból, John Quincy szakíró 1718-ban lejegyezte, ugyan vannak, akik még használnak ilyen maradványokat, de orvosok már nem igazán írják fel ezeket, igaz, azért volt olyan cég, ami az 1920-as években is ajánlott ilyen terméket, de az inkább kivételt volt, ami erősítette a szabályt.
Ami nem változott, hogy az ókori Egyiptomot továbbra is lenyűgözőnek találtak, és számos múmiát került át az európai kontinensre, állítólag az utcán is lehetett vásárolni maradványokat. Így történhetett meg az is, hogy 1834-ben Thomas Pettigrew sebész nagyobb közönség előtt vizsgált meg egy múmiát. És ebben semmi furcsa nem volt, hiszen ekkor sok boncolás és műtét zajlott nyilvánosan.
Persze voltak olyan szokások, amelyeket ma már ennyire sem néznénk jó szemmel, állítólag magánhazáknál és egyéb helyszíneket is tartottak olyan rendezvényeket, ahol múmiákat – fogalmazzunk úgy – csomagoltak ki, miközben állítólag a vendégek fogyasztottak is, egyfajta zártkörű partik voltak ezek
Fotó: Wikimedia Commons/The New York Times
A 20. század elejére ez is kiment a divatból, de egyiptomi kultúra iránti csodálat nem tűnt el, csak átalakult, például ennek hatása érhető tetten az art déco irányzatban is, ami Franciaországból indult el világhódító útjára, az 1920-as években. És miután 1922. november 4-én a brit Howard Carter több évnyi kutatás után megtalálta Tutanhamon sírját, a múmialáz a tetőfokára hágott.
