nlc.hu
Aktuális
Hodász András az izraeli konfliktusról

Boldogok a szelídek – Hodász András Izrael megtámadásáról

Hodász András Izrael megtámadása kapcsán arra hívja fel a figyelmet, hogy a megbocsátás olyan hősies tett, ami az életet, a továbblépést, a gyógyulást szolgálhatja.

Évek óta minden tavasszal vezetek egy csoportot a Szentföldre. Igen, Izraelbe. Számomra szent az a hely, ahol Jézus élt, vándorolt, tanított. Itt emlék és relikvia minden kő, ami láthatta a Mestert. A folyó, amiben megkeresztelkedett, a tó, aminek a partján prédikált, az utca, ahol vonszolta a keresztjét. Ha valaki nem is hívő, vagy nem olvasta a Bibliát, hallani biztosan hallott arról az emberről, akinek alig háromévi nyilvános szereplése alapjaiban határozza meg az európai kultúrát. Valószínű nem új információ az sem, hogy ennek a rövid szolgálatnak a központi üzenete a szeretet volt. Ő volt az, aki arra szólította fel a követőit, hogy szeressenek feltétel nélkül,  azon az áron is, hogy megbocsátanak az ellenük vétőknek.

Ezzel az egyszerű kijelentéssel kétezer évvel megelőzte a pszichológusoknak azt a felismerését, hogy a sérelem elengedésére az áldozatnak van szüksége a teljesebb gyógyulás érdekében.

Ez az egyszerű názáreti ács, a szemet szemért, fogat fogért társadalmában képes volt kiállni a béke és az egység tanításáért, hogy egy egészségesebb világot tudjunk építeni, és azt annyira komolyan gondolta, hogy tűrte, hogy keresztre feszítsék miatta. És most, de igazából az elmúlt kétezer évben mindig, háborúk, a népek és vallások közötti konfliktusok tépázzák ugyanezt a földet. Mindenki a magáénak akarja, és mindenki meg van győződve a saját igazáról. Szerencsétlenségére három nagy világvallásnak is szent városa Jeruzsálem: a zsidó nép Dávid városát tiszteli benne, amit Isten nekik adott nekik. A muszlim vallás számára a Sziklamecset az egyik legfontosabb zarándokhely, ahonnan Mohamed az égbe ment. A keresztények  pedig Jézus életének legfontosabb eseményeit kötik ide. Ezért hiába szent föld és szent város, örökké vallási és politikai torzsalkodás martaléka volt. Rettenetes paradoxona ez a történelemnek. A hely, ami a béke, az egység és a megbocsátás szimbóluma lehetne, több vért látott, mint bármely más része ennek a bolygónak. És a legtöbb hadsereg éppen Istenre hivatkozva próbálta legitimálni szörnyű tetteit a történelem során.

Boldogok, akik sírnak

Hodász Andrásnak saját sorozata indul az nlc.hu-n, Boldogok, akik sírnak címmel. Írásaiban olyan, a társadalmat érintő kérdéseket jár körül, amelyekről hisszük, hogy indulatok nélkül, higgadtan és egymás érveit meghallgatva kell párbeszédet indítanunk.

A sorozat korábbi cikkei itt találhatók.

A mostani helyzet természetesen rettentően bonyolult, hiszen egyaránt magában hordozza az elmúlt évszázadok vallási, politikai és kulturális feszültségeit, nem tisztem ezért mélyebben elemezni, nem is lenne rá elegendő felület. Amivel viszont szeretnék foglalkozni, hogy mindig, minden oldalnak megvan a magyarázata arra, hogy mit miért tesz, ám ez nem jelenti, hogy igaza is van. A háborúkat manapság már nemcsak a csatatéren, hanem a médiában is vívják, hogy elnyerjék a világ közvéleményének szimpátiáját. Ebből kifolyólag a Hamász is próbálja honvédő háborúnak beállítani azt, ami nyilvánvalóan terrorcselekedet.

Természetesen minden nemzetnek joga van megvédenie a határait. A valódi honvédő háborút azonban a jogtalan agresszióval szemben, az ország határain belül vívják, a támadással arányos és szükséges mértékben. Ezt látjuk például Ukrajna esetében. Gyerekeket lefejezni, fesztiválozó fiatalokat válogatás nélkül lemészárolni, civil célpontokat bombázni nem ez a kategória. Nincs olyan magasztos cél, ami ezt szentesítené, így az erkölcsi felelősség alól nem ment fel semmilyen körülmény. Éppen ezért nem vagyok hajlandó még csak el sem gondolkodni a „kinek van igaza” kérdésen.

Itt egyedül az árván maradt gyerekeknek, a családtagjaikat gyászoló embereknek, az ártatlan civil áldozatoknak lehet igaza.

Ugyanebből az okból azonban Izrael államnak is nagyon kell vigyáznia, hogy mit tesz. Még egy ilyen szörnyűséges terrorcselekedet sem legitimálja a korlátok nélküli válaszreakciót.

Hodász András

Fotó: Csomádi Ferenc

A huszonegyedik században ilyen középkori barbárságra ráadásul végképp nincsen mentség. Két világháború és számtalan népirtás után talán a legtöbben abba az illúzióba ringattuk magunkat, hogy az emberiség tanult a leckéből, és kulturált megoldásokat választ a konfliktusok rendezésére. A nemzetközi egyezmények és bíróságok, az országok közötti kereskedelmi összefonódások egy háborúk utáni kor reményével töltöttek el minket. Milyen haszon származna a harcból, ha több haszonnal kecsegtet az együttműködés? Végső soron pedig mi szükség lenne még vérontásra, ha a konfliktusokat civilizált eszközökkel is lehet rendezni? Ám ez naiv kérdésnek bizonyult az izraeli eseményeket látva. Habár a „történelem az élet tanítómestere”, egyre inkább úgy tűnik, hogy az emberiség nem hajlandó tanulni a hibáiból. Ez a szomorú igazság. Tanulni azonban csak akkor lehet, ha beismerjük a személyes felelősségünket, és a képességünket a változásra. És ez lenne a második, amiről beszélni akarok.

Nem ülhetünk tétlenül, mert van feladatunk, amit mindannyian meg tudunk tenni a jövő társadalmáért, a háborúk utáni világért. Az öldöklés mozgatórugója ugyanis a harag, a megbocsátatlanság, a gyűlölet, a bosszú. És ez nem fegyverropogással kezdődik, hanem észrevétlenül ott lapul a társadalomban, sőt minden emberben. Ezek az érzések ott vannak a családjainkban, a baráti körünkben, a közösségeinkben. Tápláljuk őket, amikor bolhából elefántot csinálunk, amikor dédelgetjük a sérelmeinket, és megtagadjuk a megbocsátást. Virágba szökkennek a gyűlöletkeltésben, az őrületig hajtott félelmekben, a fóbiákban, az „ők és mi” világában, a harcias politikai retorikában, ahol a más nemzetekből ellenség lesz, a politikai ellenfélből, másképp gondolkodókból pedig hazaáruló.

A jézusi út egyértelmű: az egység és a béke építése, a különbözőség elfogadása, a bosszú helyett a szeretet tettei. Ő azt tanította, hogy imádkozzunk az ellenségeinkért, és bocsássunk meg hetvenszer hétszer. Van jelentősége annak, hogy nem az agresszort szólítja fel a bocsánatkérésre, hanem az áldozatot a megbocsátásra. Mert csak így lehet megtörni a gyűlölet és a bosszú véget nem érő körét. A szemet szemért, fogat fogért világában végül mindenki vak és fogatlan lesz. A megbocsátás a sértett fél elvitathatatlan joga és nagyszerű lehetősége. Olyan hősies tett, amivel az életet, a továbblépést, a gyógyulást szolgálhatja. Az élet kultúráját a halál és a szenvedés kultúrájával szemben. Az ő kezében van az eszköz egy jobb jövő építésére.

A háborúban nincs győztes fél. Csak vesztesek vannak. Gyászoló rokonok, szétszakadt családok, fájdalom és szenvedés. Jó lenne, ha eljönne egy olyan kor, amikor meg tudjuk valósítani ezt az egyszerű mondatot: boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.

Nem relativizálva a bűnt, és nem súlytalanítva az áldozatok szenvedését, csupán felhívom a felelős döntéshozók figyelmét: fontolják meg, mit tesznek. El tudunk-e indulni a gyógyulás útján, vagy még több vér és könny fog hullani értelmetlenül. Most is, mint mindig, kezünkben a döntés felelőssége.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top