 |
A beképzelt csúnyaság
| Reálisan nézve Még ha minden normális nő tudja is, hogy egy szupermodell nem néz ki olyan jól a valóságban, mint a fényképeken, de mégis… Az érzéseink azt diktálják, nekünk is így kellene kinéznünk, nem pedig úgy, amilyennek a tükör mutat. Ezt a gondolatot űzi el a következő gyakorlat. Menj ki a strandra, és vedd szemügyre a korosztályodhoz tartozó nők testét. Méricskéld a feneküket, dekoltázsukat, vádlijukat, derekukat. Melyik bizonyul hibátlannak? Ez se? Az se? Az egyik túl vékony, a másik túl vaskos, túl puhány, túl sportos, túl kicsi, túl nagy. És ha a tükörbe nézel, ott vajon rosszabbat látsz? Na ugye…
|
Has, láb, fenék: a tükörkép ellenséggé lett, hisz a test minden porcikája az erőfeszítések dacára elbukik a modellméretekkel való összehasonlítás vizsgáján. A sorozatos kudarcok pedig a mélybe taszítják a lelket, s vele a testet is. A harmincévesnél idősebb nők között egyre gyakoribbak az étkezési zavarok, az anorexia és a bulímia, amelyek mögött a női vonzerő elvesztésétől való félelem áll. Ezt a félelmet a hamis, torzult önkép csak tovább fokozza: a pszichológusok egyre gyakrabban találkoznak a beképzelt csúnyaság tünetegyüttesével.
Honnan ez a feszült viszony saját tükörképünkkel? Az okokért mélyre kell ásni, saját múltunk mélyére, amikor a szépség fogalma körvonalazódik bennünk. Egy tornatanár fitymáló megjegyzése, a testvér rosszmájú viccei, az osztálytársak ugratásai mind, mind hozzáadnak valamit az önképhez és a szépségideálhoz, ami nagyjából a tizenharmadik életév végére alakul ki. De a szülők viselkedésmintái is nagy hatással vannak: mit csinált a papa, amikor a mama épp sminkelte magát; volt-e a mamának problémája a súlyával?
Mindezen korai benyomások együtteséből alakulnak ki az olyan saját használatú vakhitek, mint hogy az élénkvörös rúzs nem áll jól nekem, vagy rémisztő a profilom, vagy a vékonyszálú haj csúnya Minél negatívabbak bennünk ezek a hitek, annál megszállottabban kergetjük a szépségideálokat, amelyeknek annyi közük van a valósághoz, mint a szappanoperáknak a mindennapokhoz.
Leplezzük le téveszméinket!
Egyetlen dolog segíthet rajtunk: le kell lepleznünk megátalkodott téveszméinket. A szülők régen elhangzott mondatairól le kell fújni a múlt porát, és ajánlatos immár felnőtt fejjel újraértékelni őket. Ez hetekig, sőt hónapokig is eltarthat, de a siker garantált.
A hamis hitek leleplezése az egyik legfontosabb lépés azon az úton, amely elvezet a felismerésig: csak korlátozott befolyásunk van a testsúlyunkra és alakunkra. Ezzel szemben csakis rajtunk múlik, hogy jól érezzük-e magunkat a bőrünkben.
| Férfiszemmel A férfiaktól eltanulhatjuk magunkat szeretetteljes, elnéző pillantásokkal méregetni. Egy felmérés szerint ugyanis a férfiak 93 százaléka a természetes megjelenésű nőket szereti jobban. Sétálj egy nagyot egy forgalmas bevásárlóközpontban, és próbáld meg férfiszemmel megnézni a nőket. Melyikük néz ki természetesen és miért? Mely részletek tűnnek fel? Egy apró ránc a szem körül? Egy barátságos mosoly? Képzeld el, hogy van egy ikertestvéred, aki hirtelen szembejön: mi tetszene rajta egy férfinak? |
Aki jól érzi magát a bőrében, az nem nyavalyog megállás nélkül. De aki úgy érzi, hogy kicsúszott a gyeplő a keze közül, hogy már nem ura az életének, sorsának, az a kényelmetlen életérzést kivetíti a testére is. Vegyünk egy példát: egy nő azt állítja, azért fél belevágni egy szerelmi kalandba, mert nem érzi magát elég vonzónak. Valójában azonban előfordulhat, hogy az emberi közelségtől, vagy attól fél, hogy kihasználják és eldobják.
Aki például túl formátlannak tartja a lábát, az okkal feltételezheti, hogy nem a lépteiben lesz a hiba, hanem az életvezetésében. Lehet, hogy túl lassan jut előre az életben, hogy évek óta dédelgetett tervei megvalósítását egyre csak halogatja?
Hagyjuk az összehasonlítgatást!
Persze nem mindenki hurcol magában múltbéli titkokat. Ha indítékaink nyomába eredve nem tártunk fel semmit, akkor kipróbálhatunk egy egyszerű, praktikus módszert, amellyel távolságot teremthetünk magunk és ideálképünk között: ne hasonlítgassuk magunkat másokhoz!
Önértékelésünk zavarának oka, hogy nem előnyös vonásainknak örülünk, hanem vetélytársaink erényeitől félünk. Márpedig mindig akad majd valaki, akinek fehérebbek a fogai, finomabb az arcéle, fénylőbb a haja. A megoldás abban rejlik, hogy megállapításainkból elhagyjuk az összehasonlítgatást. Nem azt mondjuk, hogy ennek a nőnek formásabb a lába, mint az enyém, hanem csupán annyit, hogy ennek a nőnek formás a lába. Máris megúsztunk egy vereséget, amely rombolta volna az önbecsülésünket.
 |
Összehasonlítgatás helyett meg kell tanulnunk kialakítani a saját stílusunkat. Ugyanis ezerszer jobban nézünk ki, ha tényleg magunkat adjuk, mintha ellesett trükkökkel akarunk valaki másra hasonlítani.
