Lépcsõn üldögélve

Nehezen ment az a két lábon járás. Talán mi voltunk türelmetlenek, miután az alig egyéves gyerekünk imbolyogva karikagömbölyű kis lábaira nehezedett, fenekén a jókora puffal. Ettől a pillanattól kezdve epedve vártuk, hogy jöjjenek azok a lépések. „Így, szépen egyik lábadat a másik után!” De Milus nem lépett. Egyet sem. Fogtuk a két kis kezét, ő meg imbolygott, mint a nád a szélben. Élvezkedett, körbetekintett a világban, kicsit még dülöngélt is, aztán amikor megunta, zutty, lehuppant a párnás hátsójára. Lusta – állapítottam meg nagyon hamar, és kénytelen voltam hozzátenni, rám hasonlít. Megint túl sokat vártunk a pillanatoktól, és megint túlságosan gyorsan akartunk továbblépni. Meleg volt, augusztus, kinek van kedve az egyik lábát a másik után rakosgatva lépdelni? Nekem sem volt. Így hát hagytuk, hogy imbolyogjon egy kicsit, a kezénél fogva tartottuk gyakorlás címén, aztán a hupp után hagytuk, hogy fürgén továbbmásszon, mint egy kis katicabogár.

Aztán megtörtént, lépett. Egyet. Aztán még egyet, aztán imbolygás, majd hupp. Napokon keresztül így ment. Már nem volt nagy ügy. Meg is szoktuk, túl voltunk azon a misztikus várakozáson, amitől olyan sokat reméltünk. Kizárólag annyi történt, hogy egyméteres magasságban kiürült az otthonunk. Eltüntettük az üvegeket, eldugtuk a vegyszereket, a bonbonniereket és a kávés csészéket. Ja igen, és a WC kefét is polcra helyeztük, miután egy nyugodt délelőttön Milán bepróbálkozott vele, és marokra fogva közelítette az arca felé.
Mondom, minden vész elhárítására felkészülve hagytuk, hogy akkor most már oldja meg a járással kapcsolatos további fejlődési fokozatot, miként tette azt egykoron majomősünk.

A bajok, a „hát én azt hittem, hogy te…” kezdetű mondatokkal csapnak bele a nyugodt hétköznapokba. A több, mint kettőszáz éves házunk első emeletén levő lakásunkban éppen valahol voltam, és valamit csináltam. És Milán is valahol volt, és Milán nagyanyja is valahol volt. Aztán egyszer csak bekukkantottam a járókába, hogy kukucs, mizujs, és nem volt, aki kajla kis mosolyával reagálja az én érdeklődésemre. Vagyis Milán nem volt a járókában. Jó, mentem tovább, persze a nagyi szobájában bóklászik a szőnyegen. Ott sem volt. Konyha? Üres. WC, fürdő? Minden üres!

Ilyen pillanatokban egyszerre kétféle dolgot szoktam érezni, egyrészt a szívem a torkomnak ad egy rendes horgot, másrészt a tarkóm irányából a szemem ellen intéz támadást valami alattomos szorítás, ami olyan erős, hogy szinte lebénít. Rohangáltam körben a lakásban, és kiabáltam a kisfiam nevét. Sehol sem volt. Elveszett! Amikor a harmadik kör után az előszobáig jutottam, valami földöntúli sugallatra lenyomtam a kilincset, nem volt zárva az ajtó! Akkor kapta a torkom a következőt a szívemtől.

Lelki szemeimmel láttam, ahogy a gyerek lehömbölögve a lépcsőn, az alján fekszik összetörve és nyöszörög, vagy éppen ahogy már lejutott az utcára és egy autó mögül éppen egy teherautó elé mászik, négykézláb, vagy imbolyogva. Egyetlen másodpercig tartott. A következőben már igaziból megláttam az emeletről levezető lépcső harmadik fokán üldögélni, teljes nyugalomban nézegetett a világba és őszinte mosollyal nyugtázta, hogy végre én is megjelentem a színen.

Leültem mellé a lépcsőre és csak bámultunk bele a nagyvilágba. A kisfiam és én.