„Nyitott könyv az életem”

Beletúr hajába, aztán arcát két tenyerébe támasztva előredől. Lényében van valami egészen megejtő természetesség, póztalan hétköznapiság lefegyverző egyszerűség. Smink alig van rajta, bőre feszes, vonásai szépek, tekintete oldott…

Meg is lepődök, hiszen színpadról mindig felfokozottnak, energiákkal telinek, hódítónak, kacérnak láttam. Az életben egyszer találkoztunk. Tizenöt éve fiamat sétáltattam a belvárosi korzón, amikor jött Erdős Péterrel. Erdős furcsa, ellentmondásos, megosztó személyisége volt a magyar könnyűzenei életnek. Rajongói voltak és gyűlölői, véleménye karriereket volt képes fölröpíteni, vagy esetleg derékba törni. Sokak szerint Csepregi Évához fűződő bensőséges kapcsolata húzódott a Neoton nyolcvanas évekbeli diadalútja mögött. Nem tudtam, azóta sem tudom, hogy mennyi ebből az igazság, és ha sok, akkor ez baj-e, vagy nem. Számomra mindenképpen szívenütő élmény marad az a gyengédség, szeretet, féltés, ahogy átkarolva kísérte az akkori popdíva, Csepregi Éva, a már nagyon beteg, elgyötört, nehezen csoszogó Erdős doktort. Történt mindez egy-két nappal a halála előtt. E röpke találkozásra, különös, ő is emlékszik, csak egészen más szempontból. Hogy mit mondott neki utána Péter, például, hogy milyen lesz majd, ha egyszer majd interjúra fogunk leülni? Különös prófécia. Se sokkal fiatalabbak, se sokkal vidámabbak nem lettünk az óta.





– Amikor meghalt Péter, azt gondoltam, hogy abba is hagyom a zenei pályát. Hogy ami lekötött koncert van, azt még végigcsinálom, aztán soha többet nem állok ki pódiumra. Keresek valami mást. Szinte kapóra is jött, hogy rámtört egy új, nagy szerelem, és megszületett Dávid. Tehát leszek majd anya, társ, meg háziasszony főfoglalkozásban… Legalábbis így képzeltem.

– Ne haragudjon, de egy mégoly közeli ember elvesztése miért váltott ki ilyen kemény elhatározást? Hiszen akár azt is érezhette volna, hogy juszt is meg fogok állni nélküle is a lábamon!

– Én nem vagyok az a nagyon dacos, „na, majd én megmutatom!”-típus. Talán gyengébb vagyok, talán puhább, talán gyávább, talán sebezhetőbb. És jobban félek a kudarcoktól.

– De ez a pálya, amit választott, nagyon kemény, és…





– Nem hiszem, hogy én választottam. Én sokáig csak sodródtam erre, arra, de nem hittem abban, hogy én olyan tehetség lennék, aki nagy karriert csinálhatna. Jött a Ki mit tud siker a Kócbabákkal, aztán összetákolódott a Neoton, de én benne is voltam ezekben, meg nem is. Aztán egyszer csak jött Péter, meglátott bennünket, és úgy érezte, hogy érdemes lenne velünk foglalkozni, mert bennünk van a siker lehetősége. Én addig egy kellemesen lötyögő énekelgető, vokálozgató csaj voltam, ő viszont felfedezte, és felébresztette a nőt bennem. Emberileg is, szakmailag is rengeteget adott, mérhetetlenül sokat tanultam tőle.

– Éva, Maga ugyanakkor fiatal volt, gyönyörű, maga körül ott sereglett kegyeit lesve egy sor fiatal, vonzó férfi… Soha nem is esett kísértésbe?

– Hogy is fogalmazzak? Pontosan tudtuk, hogy túlontúl nagy a korkülönbség közöttünk Péterrel, hogy együttlétünk csak sajátos körülmények között létezhet. Nem sajátítottuk tehát ki egymást, megadtuk a szabadságot a másiknak…

A teljes cikk a 33. heti, augusztus 17-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.