nlc.hu
Aktuális
Miért (nem) sírnak a férfiak?

Miért (nem) sírnak a férfiak?

Sírni jó. Megtisztító, felemelõ, megkönnyítõ, mintha sokáig cipelnénk egy hatalmas terhet, aztán végre-valahára letennénk. Sírni rossz. Felkavaró, kiborító, fájó, ráadásul a könnyek gonosz-fegyelmezetlenek. .




Nem lehet őket irányítani, akkor is összegyűlnek-kicsurrannak, ha nem akarjuk.

Ki ne emlékezne olyan pillanatokra, amikor csak nyelünk, nyelünk – „nem sírok, csak azért se sírok…!” –, aztán veszítünk. A könnyek diadalmasan csorognak végig az arcunkon. De miért mindig a miénken? Miért sírnak ritkábban a férfiak? Fegyelmezettebbek? Kevesebb bennük az érzelem?

Nem lehetek gyönge!

Házilagos közvélemény-kutatásom alanyai – a legfiatalabb huszonnégy, a legidősebb ötvenhat éves volt – elég csúnyán néztek rám, amikor arról érdeklődtem, mikor sírtak utoljára. Az egyik csoport elbohóckodta a választ – „a múlt héten, mert nem lett ötösöm a lottón”, „amikor az a szédült barátnőm összetörte az új, gyönyörű autómat” –, a másik olyasféle példákat hozott fel, amikor még egy férfinak is megengedtetik a könny. „Édesanyám temetésén”, „a lányom születésekor”, „amikor elcsavarogtam tizenkét éves koromban, és apám lekente azt a bizonyos atyai pofont”… Csak ketten akadtak a megkérdezettek közül, akik hajlandóak voltak mélyebbre is menni.

– Nem divat manapság (jelzem, egyáltalán nem érdekel, mi a divat), de én nagyon szeretem a feleségemet. Mi tényleg ketten vagyunk „egy ember”. Egyszer, egyetlenegyszer – az eltelt hat év alatt – mégis úgy éreztem, hogy ő távolodik… Akkoriban nagyon sikeres volt a szakmájában, és én tudtam, hogy tetszik az egyik kollégájának. Fel-alá trappoltam a lakásban este kilenckor, nem vette fel a mobilját, rémképek gyötörtek. Láttam őt annak a nyikhajnak a karjában… Borzalmas volt! Úgy éreztem, hogy most megy tönkre örökre az életem. Nem szégyellem: elbőgtem magam. Holtfáradtan ért haza, én gyorsan rájöttem, oktalanul képzelegtem. Ő meg csak ölelt, nem részletezem. Szóval azon az éjszakán fogant a ma már kétéves kislányunk… – mesélte a jóképű, harminckét éves grafikus.

– Ki fogsz belőlem ábrándulni, mert majd rájössz, hogy gyönge vagyok – vigyorgott a negyven körüli vállalkozó (régóta ismerem) –, de elmondom. Tudnod kell, hogy nekem nem ment mindig ilyen jól – folytatta (már nagyon komolyan). – Korábban közalkalmazott voltam – azt most hagyjuk, melyik korszakban…! –, szerettem a munkámat, és azt gondoltam, hogy ott fogok dolgozni, amíg megvénülök. Nem így történt, közbeszólt a politika. Kinézték a helyemet egy pártkatonának. Szépen mellém tettek egy olyan pasit, akinek se diplomája, se nyelvtudása… Haj, de megalázó volt! Aztán engem szépen kirúgtak – diplomával, nyelvtudással. Nem voltam képes feldolgozni! Nem hittem el, hogy ez velem megeshet… Szóval a kirúgásom éjszakáján rám tört a pánik. A feleségem és a gyerek aludt, én ébren forgolódtam, majd fölkeltem és kiültem az erkélyre. Lelki szemeimmel láttam a családomat szegényen, a lányunkat csavarogni, a feleségemet guberálni… Tudtam, nem vagyok hibás, mégis tehetségtelen baromnak éreztem magam, aki képtelen a családjáról gondoskodni. Addig-addig morfondíroztam, míg a végén kitört belőlem egy hosszú-borzalmas zokogás. Ma is szégyellem, bár azt hiszem, megkönnyebbültem. Ezután vetettem bele magam a magánfszérába, és ma már azt mondom, jót tettek velem. Rengeteget dolgozom, de magamnak! Nincs főnököm, nem lesem a pártkatonák pofázatát! De azt a zokogást soha nem felejtem el…

A teljes cikk a 34. heti, augusztus 24-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top