 |
Boldog családról, nyugodt életről képzelődöm |
Drága Soma!
Az én történetemben nincs semmi szomorú, sem bonyolult dolog, egyszerűen
csak elgondolkodtató. 19 éves vagyok és már 15 hónapja együtt vagyok a
mostani párommal. Ő egyébként 24 éves. A kapcsolatunk szinte tökéletes, csak ritkán vitatkozunk kisebb dolgokon, képesek vagyunk tolerálni egymás rigolyáit, hülyeségeit. A lángolás pedig csak egyre erősebb lesz az idővel. Nagyon kiegyensúlyozott kapcsolat ez, mindenki ilyet kívánna magának.
Csak egyvalami bizonytalanít el: most úgy érzem, hogy képes lennék vele akár az egész életemet leélni és gyerekeket szülni neki. Boldog családról, nyugodt életről képzelődöm néha. Erről egyébként szoktunk is beszélgetni, hogy három gyerekünk lesz, meg ilyenek. Egyáltalán nem érzem magam éretlennek egy ilyen komoly kapcsolathoz, és tényleg hosszú távra tervezek.
Főiskola, diploma, házasság, porontyok…Ezt szeretném…
Sőt, néhány barátom/ismerősöm egyenesen koravénnek tart, nem főként emiatt, hanem a gondolkodásom, a látásmódom és a szellemi- lelki felfogásom miatt.
A kérdésem a következő: létezhet-e, hogy egyetlen férfival éljem le az életem? Ő volt nekem az első “olyan” partnerem, és az együtt töltött idő alatt nagyon jól összerázódtunk az ágyban is. Ő azt mondja, ilyen partnere még nem volt, hogy a legjobb az ágyban és emellett nagyon lehet szeretni. Szóval minden stimmel, de ő azt mondja, hogy egyszer biztos lesz olyan, hogy majd “megőrülök”, és kíváncsi leszek, hogy milyen mással. De azt mondta, hogy még ezt is elviselné, csak legyek vele őszinte. De jelen pillanatban gondolni sem tudok más férfira, hiszen ő az én drága egyetlenem.
Szerinted fenntartható ez az állapot? Tudom, hogy idővel minden szerelem megszelídül valamilyen szinten, csak a véleményedre lennék kíváncsi.
Egy biztos, semmi okom nincs rá, hogy mást keressek, 100%-ig megbízunk egymásban és teljesen egy húron pendülünk. Azt hiszem, erre mondják, hogy
‘egymásnak teremtve’. Végül is nagymamáink is leélték az életüket egy férfi mellett (jobb esetben), mégis boldogok voltak. Néha elképzelem, hogy nincs velem, hogy elmegy, elköltözik, vagy otthagy másért, és a szívem összeszorul, és iszonyú bánat tör rám egy pillanatra. De tudom, hogy ennek nem túl nagy az esélye…
Azt hiszem, te egy olyan ember vagy, akitől szívesebben fogadok el tanácsot, mint a barátnőmtől, vagy a mamámtól. Rendszeresen olvasom az írásaidat, a weboldaladon és itt az nlcafe-n is, és teljesen elbűvöl az az érzelmi, szellemi gazdagság és empátia, amivel a világ, és ezzel együtt az emberek felé fordulsz. Kérlek, mondd el a véleményed a dologról, nagyon érdekelne, és adnék a szavadra…
Előre is köszönöm!
Panni
Kedves Panni!
Épp a napokban vitt el egy barátom vacsorára egy olyan haveri társaságba, ahol megismerkedtem egy nagyon szimpatikus, 30 éves pszichiáter nővel, akivel szinte azonnal mély, és megnyíló beszélgetésbe torkolltunk. Az egyik legnagyszerűbb dolog őszinte emberi beszélgetésekből tanulni, gazdagodni, kölcsönösen adni egymásnak. (Elmondta, hogy 17 éves korában ismerte meg a férjét, akitől ma már 2 gyereke van, mindketten töretlenül imádják, szeretik egymást, és hogy mindketten teljesen monogámok, bár szexuálisan még csak egymással voltak együtt, de soha nem is vágytak másra.)
Mint kiszámoltad az elmondottakból, ez már 13 éve tart náluk. Hogy mit hoz a jövő, ki tudja, mindenesetre az tény, hogy én egy nagyon szimpatikus, és harmonikusnak tűnő párt láttam, aminek tiszta szívből örültem. Idejét sem
tudom annak, mikor láttam utoljára ilyet! A lényeg, hogy van ilyen. Sőt! Tavaly kaptam egy levelet egy 65 éves asszonytól, aki lelkendezve számolt be arról, hogy neki 28 éve töretlen a kapcsolata a férjével, akibe még mindig szerelmes, kölcsönösen. (El is tettem a levelet, úgy meghatott!)
Ma már egyre inkább azt gondolom, hogy a valódi – tehát nem elfojtáson alapuló – monogámia nem tudatos döntés kérdése. Sokkal mélyebb rétegekben “dől el” a dolog. Ennek felismeréséhez nyilván élettapasztalat és önismeret kell. Én nem ismerlek benneteket, nem vagyok jós, és nem is kívánok az lenni.
Sok párnál azt látom, hogy az önmagukban való bizonytalanság miatt ragaszkodnak görcsösen egymáshoz. Egyedül nem érzik magukat biztonságban a világban, ami nem is könnyű. Sőt! Érzelmi társ, partner, szeretet nélkül lehetetlen. (Egy rövid velős mondat Dosztojevszkijtől: “Szeretet nélkül meg kell halni!“)
Hát csak szeresd őt kedves Panni, és ne törd előre a buksidat a szorongásaidon! Lehet, hogy te egy olyan mázlista vagy, aki egyből megtalálta, vagyis megtaláltátok egymást, és boldogan le is éltek egy életet. De tudd, hogy mindennek van előnye és hátránya! (Nyilván ennek azért jóval több az előnye)
És ha valaha meg is kívánnátok mást – nyilván először a gondolat is riasztó – vagy akár meg is történik, az sem feltétlenül jelenti azt, hogy az igazi lelki kötelékek közül akár csak egyetlen egy is elszakadna köztetek. Ha nem az ego – a sértett és hiú ego – szintjén nézi az ember a dolgokat, sokkal magasabb szinten válik megértővé és a lényeget látóvá.
Törekedjetek az őszinteségre, az önismeretre, a megértésre és elfogadásra. Az időnkénti szenvedés pedig – teljesen normálisan – az út része. (Na, most egy jó marok közhely-igazságot raktam eléd. A lényeg akkor is ez.)
Élvezd az életed! Minden jót: Soma
Somának a következő e-mail címre írhattok: soma@nlcafe.hu
Tipp: Soma leveleit a Szeressünk rovatban olvashatjátok le! »
