– Soha nem szoktál beszélni arról, hogy a buddhizmus milyen nagy hatással van az életedre. Mikor ismerkedtél meg ezzel a vallással?
– Nehéz megmondani, hogy pontosan mikor kezdődött. Olyan emberekkel kerültem kapcsolatba, akik buddhizmussal foglalkoznak. Az élet valahogy felém sodorta őket, aztán egy idő után rájöttem, hogy ez nyilván nem véletlenül van. És akkor már tudatosan is elkezdtem foglalkozni a dologgal. Volt bennem valami állandó hiányérzet, hogy az élet nyilván nem annyi, hogy megszületünk, élünk, és meghalunk. A buddhizmusban az tetszik legjobban, hogy nagyon szelíd vallás, nem akar semmit rád tukmálni, csak átad bizonyos dolgokat, és azt vagy hasznosítod, vagy nem. Én nem vagyok buddhista, és nem buddhista elvek szerint élek. Csak van néhány dolog, ami nagyon tetszik ebben a vallásban: ahogy élnek, ahogy gondolkoznak az életről, halálról, tudatosságról. Én kiveszek a tanításokból olyan elemeket, amik tetszenek, vagy amiket az életben hasznosítani tudok.
– Hol vetted ennek leginkább hasznát?
– A mindennapokban, a családommal, a barátaimmal. A toleranciára, türelemre, szeretetre gondolok. Rájöttem, hogy az összes vágyunk, ami van, igazából mind hamis.
– Ez alapjában változtatta meg a gondolkodásodat?
– Igen, adott egyfajta tudatosságot, felismertem a vágyaimat, és átértékeltem az életemet. Azok a dolgok, amiket te biztonságnak hívsz, azok pont nem a biztonságot adják.
– Te miben változtál?
– Nagyon lobbanékony és türelmetlen ember voltam, az volt a legfontosabb, hogy ezt megtanultam kezelni. Rájöttem, hogy az ilyen helyzeteknek nincs valódi jelentőségük, és csakis én tudom uralni őket. Vannak különböző technikák, meditációk, amik segítségével ezeket a módszereket el lehet sajátítani.
Névjegy: Név: Sebestyén Balázs
Hobbija: íjászkodás és a munkája
Örökbefogadott állat: Sziau, a babirussza
– Persze. De erről nehéz most beszélni, mert mostanra nagy divat lett. Az emberek kezdik érezni, hogy körülveszik magukat mindenféle technikai felszereléssel, autóval, lakással, internettel, és valahol belül mégis üresek. De én már rájöttem, hogy mit keresnek: a kapcsolatot vesztették el saját magukkal. Azért mennek moziba, néznek tévét, olvasnak újságot, mennek, rohannak, hogy minél kevesebb idejük legyen önmagukra, és minél kevésbé kelljen szembesülni az önnön lényünkkel. Mert abban a pillanatban, hogy elkezdek gondolkodni, felszínre kerülnek az igazi problémák. Rájöttem arra is, hogy a siker, amit elértem, megszédíthet, és könnyen elveszíthetem a kapcsolatot a talajjal.
– Úgy érezted, hogy kezdtél eltávolodni a talajtól?
– Volt idő, amikor a z+-ban dolgoztam, hogy elhittem: enyém a világ…
– És most hogy érzed magad a bőrödben? A műsorodat még mindig rengeteg kritika éri.
– Azt gondolom, hogy elsősorban azok kritizálják, akik nem járnak nyitott szemmel a világban, és nem ismerik be, hogy bizony, ilyen országban élünk. Ezek az emberek hisznek abban, hogy ha bejönnek a műsorba, és ország-világ előtt elmondják a bajukat, akkor meg lehet oldani. Szerintem valakire rosszat mondani azt jelenti, hogy saját magadra mondasz rosszat. Tehát ha valaki rosszat mond ezekre az emberekre, akkor önmagát minősíti. Sokan azt sem értik, miért kell egyáltalán ez a műsor. Egyrészt megmutatni, hogy milyen problémák vannak az országban, másrészt ez egy elég erős társadalomkritika is, ha megfigyeled. Észre kellene venniük a szülőknek, hogy milyen értékválság van, hogy a fiatalokban nincs motiváció, és nem tudják, mit hoz a jövő, hogy nincsenek felvilágosítva… olyan döbbenetes! Voltak például drogosok, akik a műsorban megsértődtek, hogy hogy merem őket kiosztani. Aztán egy év múlva visszahívtak, hogy elmentek rehabilitációra, és bejött nekik, amit mondtam, és köszönik szépen.
– Ez jó érzés, nem?
– Persze! Az, hogy én a műsorban szivatom az embereket, vagy hogy cinikus meg ironikus vagyok, hozzátartozik a személyiségemhez, és azt gondolom, hogy ez nem bántás. Nem feltétlenül műsorvezető szerepet szeretnék betölteni, hanem olyan barátként beszélgetni az emberekkel, akinek el lehet mondani mindent. Az, hogy néha beszólogatok, csak pluszt ad a műsornak.
– Nagyon úgy tűnik, hogy hamarosan egyre több tévécsatorna lesz Magyarországon. Ha valahova megpróbálnának elcsábítani, milyen műsort kéne felajánlaniuk, hogy elgondolkozz?
– Nem gondolkoznék, maradnék az RTL-nél. Nagyon jól érzem magam itt, és úgy érzem, hogy épít rám a csatorna. Beszélgettem a vezetőkkel, vannak terveink, úgyhogy semmiképpen nem váltanék. De hogy milyen műsort csinálnék szívesen? Például egy late night show-t, olyasmit, mint Conan Obrian-é.
– Kiket hívnál meg?
– Politikusokon kívül tulajdonképpen bárkit. A politikába nem szeretnék belefolyni. Álságosnak, hazugnak, mesterkéltnek tartom. A másik meg az, hogy a politikai újságíráshoz óriási tapasztalat kell, és nekem ehhez nincs meg a kellő tudásom.
– Mivel iskolában soha nem tanultad a szakmát, biztos van olyan tévés személyiség, akitől ellestél egy-két dolgot.
– Nagyon szeretem Vitrayt, Friderikuszt. De nem mondanám, hogy bárkit utánozni akarnék. Az elején próbáltam megfogadni mások tanácsait, de hamar rájöttem, hogy nem szerethet mindenki. Vagy vállalom a személyiségemet, és akkor megosztom az embereket, vagy mindenki szeret, de nem jutok egyről a kettőre. Én az előbbit választottam. A lényeg, hogy egy műsorvezetőnek legyen egy személyisége, hogy a nézők tudják hova tenni.
– Tervezed, hogy egyszer még tanulni fogsz valamit?
– Igen, pont most fogok ősszel elkezdeni egy természetgyógyász iskolát. A lényeg, hogy emberekkel foglalkozzak, és hogy megtaláljam az eszközt, amin keresztül ezt megtehetem. A Balázs show volt az első lépcső ehhez. Mert az emberek viselkedésének tanulmányozásán keresztül sok mindent megtanulok magamról is. És később kamatoztatni szeretném ezt a tudásomat, hogy az emberek szolgálatába álljak.
– Még az is elképzelhető, hogy egyszer lesz egy rendelőd, és pácienseket fogsz fogadni?
– Nagyon is. Most persze a műsorvezetés az elsődleges, de majd ha csúnya leszek, és egyik csatornának sem kellek már, akkor…
