Albertoval megérkezett a harmónia

Azóta nagyot fordult vele a világ. Hozzáment kubai szerelméhez, Albertohoz, és öröm ránézni, annyira boldog.

– Tavaly áprilisban már pedzegetted egy Nők Lapja-interjúban, hogy alakul valami – de konkrétan még semmit sem tudtunk.

– Amikor hazajöttem a kubai forgatásról, már tudtam, hogy otthagytam a szívemet, és vissza kell érte mennem. Egy hónap alatt le is szerveztem az újabb kiutazást.

– Úgy tűnik, egy pillanat alatt ütött be a szerelem.

– Miért kellene mindig sablonok szerint működni? Valami kialakul, szép lassan elkezdünk járni, aztán három év múlva megkérik a kezemet? Nem akartam ezt a hagyományt követni. Valami történt Kubában. Megláttuk egymást, és olyan varázs fogott el bennünket, amikor elkezdtünk beszélgetni, hogy látszott: ennek nem lehet vége. Nem választhat el se távolság, se kulturális különbség. Amikor visszamentem, együtt voltunk két hétig. Ekkor már „menthetetlenek” voltunk.





– Pedig te elég megfontolt nőnek tűnsz. Ügyesen, nagy gonddal építgetted a karriered, és az ember azt hinné, szívügyekben is józanul döntesz.

– Még soha nem fordult elő hasonló az életemben. Tényleg nem vagyok egy szédült tyúk: már tizenhat évesen tudtam, mit akarok elérni. Azóta is előrelátóan gondolkodom. Nem vagyok álmodozós, fellegekben járó típus. De azért ebben a történetben is tetten érhető a racionalitás: tavaly márciusban elhatároztam, hogy visszamegyek Kubába, és ezzel a fiúval akarok lenni. Elég sok akadályt kellett legyőznünk. Három hónapig viaskodtunk a hatóságokkal, hogy aztán el tudjon jönni Magyarországra. Amikor itt volt, a barátaim azt jósolták: nem fog haza menni. Én viszont nem nagyon bíztam ebben. Annyira szereti a családját, és annyira erős kötelék fűzi őket össze! Teljesen más a családmodell, mint nálunk.

– Mi volt a legsúlyosabb akadály?

Mindenképpen az engedélyek megszerzése. Egy kalap alá veszik a kubaiakat, és mindenkit úgy állítanak be, mint menekült. Nehéz volt elhitetni a hivatalnokokkal, hogy másról van szó. Hosszan kellett bizonygatnia, hogy ez nem egy érdekkapcsolat. Előfordult, hogy kifakadt: nézzék már meg ezt a nőt, olyan, akit nem lehet szeretni? Két állása volt Kubában; nem egy elveszett ember, aki az utcán tengette az életét. A szülei is jól szituáltak, mindketten dolgoznak. Ez Kubában nagy szó. Ennek ellenére, nagyon csúnyán a fejéhez vágtak dolgokat, amiket nem kellett volna.





– Mennyi a drukker és az ellendrukker?

Akik szeretnek, nagyon örültek. Drukkoltak, hogy összejöjjön minden, mert látták, hogy boldog vagyok. De visszahallottam szörnyű, meredek dolgokat is, például, hogy biztosan kihasznál anyagilag. Érezhető volt a rosszindulat. Én pedig elég érzékeny típus vagyok. Azon gondolkodtam, miért csinálják ezt velünk: változik ettől valami az életükben? Boldogabbak lesznek? Mindegy is, mert az idő minket fog igazolni.

– Fontos, hogy Kubában találtál Albertora?

– Teljesen mindegy, hol találtam rá. Az itt élő kubai barátnőm minden honfitársát isteníti, de ÉN ott is találkoztam rossz emberekkel, mint ahogy jókkal is. Ő volt az, akit meg kellett találnom. És minden nap el is mondjuk egymásnak: milyen jó, hogy ez sikerült. Érzelmileg, lelkileg, mindenhogyan – két összeillő ember vagyunk. Lehetne francia vagy kolumbiai: annyira nem ez számít. Csakis az emberség, a gondolkodás, a lelkivilág. És ebben nagyon passzolunk. Innentől kezdve nem érdekel, ki mit mond.





– Mit tudhatunk még róla?

– Csendes típus, nagyon sok szeretet van benne, imádja a gyerekeket, igazi családszerető ember… Repülök a boldogságtól! Mellette nincsenek gátlásaim. A korábbi kapcsolataimban próbáltak elnyomni, vagy mindig volt valami, ami zavart, esetleg hiányzott. Az is előfordult, hogy kihasználtak. És nem éreztem, hogy minden a helyén van, hogy hosszú távon is tudna működni a kapcsolat. Soha nem kaptam meg, amire vágytam. Vele viszont megérkezett a harmónia.

A teljes cikk a 37. heti, szeptember 14-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.