Csak a gyerek hiányzik – de õ nagyon

– Nem bántad meg, hogy ennyire kiadtad magad?

– Nem. Egy percig sem. Egyesek azt mondták: micsoda önreklám! Elképedtem. Hát hol reklám az nekem, ha leírom, hogy rossz voltam egy műsorban, vagy hogy részegen mentem konferálni… Még ha azt állítom is, hogy elmúlt, ki merne rám bízni egy feladatot?

– És mások sem bánják, hogy ennyire kiadtad őket?

– Ez pedig nem érdekel. Az én életemről írtam, ők pedig részesei (voltak)
a sorsomnak. Úgy nem lehetek őszinte, hogy minden nevet kipontozok, minden helyzetet finomítok. De megjegyzem, a fájdalmaimnak csak töredékét adtam ki. Szóval finomítottam így is.

– Mégis, néha az az ember érzése, hogy „üzensz” az érintetteknek.

– Hidd el, semmi ilyesfajta szándékom nem volt. Túl vagyok ezeken a történeteken. Éppen így, hogy kiírtam magamból. A könyv megszülése egyfajta terápia volt számomra.

– Megszülted ezt a könyvet, de több babát is elvetettél…

– Ez a legfájóbb pontja az életemnek. És főleg, hogy azóta hiába szeretnék
teherbe esni, nem sikerül.

– Emiatt nagyon kemény támadásokat kapsz az interneten. A legfinomabb is úgy szól: megérdemled, hogy nem lehetsz anya, ez a méltó büntetés az elvetetett magzatokért. De van, aki egyenesen tömeggyilkosnak nevez…

– Megértem ezeket az embereket. Kívülről annyi látszik: egy nő sorozatosan teherbe esik, nem szüli meg a babákat – majd azon kesereg, neki miért nem lehet gyereke. Ahhoz, hogy megértsenek, az én bőrömbe kellene bújniuk. Úgy kéne szeretniük egy férfit, ráadásul azt a férfit, ahogy én szerettem. Annyira, hogy mindent, de mindent feláldoztam a kapcsolatunkért. Hiba volt. Most így gondolom, de akkor csak ő számított. Eszelős szerelem volt.

– Újra megkérdezem: nem adtad ki túlságosan életed szereplőit? Mert az mégis kényes, hogy arról folyik a vita, az exférjed miért nem használt óvszert? Ami viszont az ő ügye.

– Tudod mit, nem érdekel. Ne gondold, hogy a bosszú beszél belőlem, de nem izgat, ez őt hogyan érinti. Ha erről vitatkoznak, jól is teszik. Mert azért azt el kell mondanom, azoknak, akik nem olvasták a könyvet, hogy én mint depressziós nem szedhettem fogamzásgátlót, és hiába tetettem fel spirált, teherbe estem. Erre a nőgyógyászom azt mondta: „Csinálhatok én bármit, te annyira akarsz gyereket ettől az embertől, hogy az agyad átvette az irányítást.”

– És miért akartad annyira, ha ő annyira nem?

– Hát, mert szerettem. Igaz, ő az első napon közölte, hogy nem akar több gyereket, neki ugyanis van két fia. Szinte meg sem hallottam. És amikor teherbe estem, biztos voltam benne, ő is szeretné, hogy megszülessen. Hiszen ezért a szerelemért ő is sok áldozatot hozott. Azt hittem, van ekkora ereje, hogy megváltoztassa az elhatározását. Óriási pofon volt, amikor kiderült, hogy nem.

– Ez nyilván nem könnyítette meg a kapcsolatodat a gyerekeivel.

– Sok más is nehezítette a jó viszonyt.  De egy idő után igazán megszerettük egymást a srácokkal. Ezért is fáj, hogy a válásunk után teljesen eltűntek az életemből, sőt, eljutottak oda, hogy ha találkozunk, nem is köszönnek. Ezt pedig nem értem, és nagyon rosszulesik.

– Ha olvasták a róluk szóló részeket…

– Tudom, arra gondolsz, amikor leírom, milyen kényszerképzeteim voltak velük kapcsolatban: például egy közös nyaraláson bele akartam lökni őket a tengerbe, hogy ha az én babám nem élhet, ők se éljenek. Ezt nyilván szörnyű olvasni, de ők tisztában vannak vele, hogy én akkor beteg voltam, és remélem, értik, hogy egy zavarodott elme őrült képzelgései voltak ezek. És mellesleg a nem köszönés már a könyv előtt életbe lépett.

A férjem, András nélkül nekem sem menne. Ő a legpokolibb időszakban is kitartott mellettem. Óriási szeretet van benne irántam, és bennem iránta. És végtelen hála. Most jó nekünk, mert jól vagyok.”

– Egyébként mit gondolsz, akikről írsz, olvasták a könyvedet?

– Ebben biztos vagyok! De persze nem kaptam erről semmiféle visszajelzést.

– A szüleid részéről sem?

– Ezidáig nem, de nyilván a szokásos van műsoron: hogy miért teszem ezt velük?! Ők még mindig így látják a kapcsolatunkat: hogy én, a lázadó tönkreteszem az ő szépen felépített életüket – amiből valahogy mindig kilógtam. Nem mondom, hogy nem próbáltak szeretni, de nem tudtak mihez kezdeni velem. Anyám tizenhét évesen szült engem. Maga is gyerek volt, éppen csak tanulták egymást apámmal. Óriási veszekedések, látványos el- és visszaköltözések tarkították az első éveimet. Rám nem figyelt senki.  De a húgomnak már jó dolga volt. Addigra megnyugodtak, vele már úgy törődtek, ahogy kell.

– Nem lehet, hogy rossz kapcsolatod a családoddal a testvérféltékenység durva kiteljesedése?

– Mesélek neked valamit. Nyolcéves voltam, akkor éppen Indiában éltünk, és a szüleim elmentek este moziba. Gondoltam, meglepem őket meggyes piskótával. Aki jártas a dologban, tudja, hogy a piskóta elég macerás, naná hogy nekem sem sikerült. Nem jött föl a tészta, és még oda is égettem – szóval  elég borzalmas lett. És anyám tudod, hogy reagált? Nem, nem úgy, hogy megpuszilgatott volna a jó szándékért, és, mondjuk, azt hazudja, ilyet finomat még sosem evett, hanem adott két pofont, mert leégettem a legjobb tepsijét… Pszichológusok azt mondják, ha egy szülő feltétlen szeretetet ad a gyerekének, akár naponta elverheti, a gyerek akkor is épebb lélekkel nő föl, mint az, aki ezt nem kapja meg. Én az utóbbi csoportba tartozom… A mi családunk valahogy úgy épül fel, hogy van az anyám, az apám, a húgom – ők egyek. Én pedig valami ufó vagyok közöttük.

– Te minden közegben kicsit ufó voltál…

– Tulajdonképpen igen. Mindig kilógtam a sorból. De ez nem feltétlenül rossz, sőt, a mi pályánkon akár jó is lehetne. Ezzel ki lehet tűnni a többiek közül.

– Csakhogy ez az ország jobban kedveli az uniformizáltságot. Nehezen fogadjuk el a másságot – minden értelemben.

– Abszolút így van. És ez nagyon zavar. Ezért is állok szívesen bármilyen, úgymond kisebbség mellé. Szoktam mondani: ha cigányoznak, cigány vagyok; ha zsidóznak, zsidó; ha buziznak, buzi. Úgyis annyiszor megkaptam már, egy ilyen magabiztos csaj nyilván leszbi. Gondoljon mindenki, amit akar. De hogy
a szakmám kilökött magából, azt nem tudom feldolgozni. Látod, sokan azt hiszik, én a Gáborral való nagy szerelembe betegedtem bele, pedig nem. Valójában ez az önértékelési válság már sokkal korábban elkezdődött.

– Az Oscar-díj-közvetítéssel?

– Igen. Amikor voltam olyan bátor, hogy úgy ejtettem a sztárok nevét, ahogyan azt kell. És azonnal pellengérre állított a szakma. Ott eltört bennem valami. Vágó Pista mondta egyszer, hogy túl korán jöttem. Ma már azokat gúnyolják ki, akik rosszul mondanak egy nevet, de akkor ez az ország még nem állt készen arra, amit én hoztam magammal.

– Miért hagytad ott az egészet a fenébe? Hiszen anyanyelvi szinten beszélsz angolul, a hivatásodat sem kellett volna feladnod.

– Igen, ezt elhibáztam. Kilencvenben kaptam egy többhetes BBC-ösztöndíjat Londonba. Egy napon megjelent nálam egy magyar forgatócsoport, hogy ők az MTV Europe-ról csinálnak filmet, és ha már itt vagyok, legyek én a riporter. Persze elvállaltam. Aztán amikor végeztünk az anyaggal, megkeresett az MTV főnöke, hogy nagyon tetszett neki, ahogy dolgozom, és úgysincs kelet-európai műsorvezetője, maradjak itt (ez, ugye, az egykori szocialista országok átalakulásakor volt). Igaz, nem lennék azonnal képernyős, először csak a videokazetták rendezgetését bíznák rám, de legkésőbb nyolc hónap múlva én lehetek az egyik műsorvezető.

Önéletrajzi könyve heteken át vezette a sikerlistát

– És derogált volna a kazettarendezgetés?

– Már úgy mentem ki, hogy volt egy ígéretem, mely szerint én is ott leszek az akkor induló Reggel csapatában. Olyanokkal, mint Bárdos Andris, Szily Nóra stb. Ezért jöttem haza. Mert hittem ebben a műsorban, és ebben a gárdában. De ha feltennéd nekem azt a hiábavaló kérdést, van-e valami, amit másképp csinálnék a mai eszemmel, ebben biztosan másképp döntenék. És nem itt tartanék…

– Túlélnéd, ha kiderülne, hogy mégis született valaki mástól gyereke?

– Nem tagadom, megrázna. És mégis, valahol kívánom, akadjon össze egy olyan lánnyal, aki nem hódol be, és akarata ellenére megtartja a babát. Ez nagy lecke lenne neki. Akkor talán megértene engem is. Csak ennyit szeretnék. Őt magát már elengedtem.

– Teljesen meggyógyultál?

– A nehezén túl vagyok. Túl vagyunk. Mert a férjem nélkül nem menne. Ő a legpokolibb időszakomban is kitartott mellettem. Tulajdonképpen folyton azon csodálkozom, miért. Óriási szeretet van benne irántam, és bennem is iránta. És végtelen hála. Most jó nekünk, mert jó periódusban vagyok.

– Meglepődtem, hogy bort kértél…

– Egy ideje nem szedek gyógyszert. És ez csak hosszúlépés. Ne félj, vigyáznak itt rám. Nyitás óta – közel tizenöt éve –, ez a kávéház a törzshelyem. Sok jónak és rossznak volt tanúja ez a barátságos kis hely.

– Elégedettnek látszol.
 
– Azt mondják, egy férfi akkor élt teljes életet, ha épített egy házat, ültetett egy fát, írt egy könyvet, és nemzett egy gyermeket. Bár nem vagyok férfi, a négyből hármat teljesítettem. Csak a gyerek hiányzik – de ő nagyon.

– Az öngyógyítás része, hogy új könyvet írsz?

– Nem. Ez a kiadóm ötlete. A regényem ugyanis nagyon keresett, és látnak bennem fantáziát. El is kezdtem, de odalett, amikor ellopták a laptopomat. Amúgy a pasikról szól, akikhez közöm volt… Szerintem nem fog mindenki örülni. De nem ezért vállaltam el, hanem mert az írás a mindenem. Talán el sem hiszed, de túl számos világsztárral készült interjún, rádiós, és tévés műsorvezetésen, még ma is az a legnagyobb gyönyörűség számomra, ha egy cikk végén ott látom a nevem: Albert Györgyi. Ez még ma is megborzongat.

A teljes cikket a Maxima 38. számában olvashatjátok el.