„Azért készítettem ezt a sorozatot, mert máshogyan nem tudtam elmagyarázni a barátaimnak és a családomnak, hogy mi történt velem, nem tudtam figyelmeztetni őket arra, mi folyik az ilyen helyeken” – nyilatkozta Katherine Kubler, a Netflix legújabb dokumentumsorozatának készítője.
A Szigorú szeretet: A fegyelmezés árnyoldala (The Program: Cons, Cults and Kidnapping) az áldozatok szemszögéből mutatja be, milyen borzalmakat éltek át azok a tinédzserek, akiket Ivy Ridge Akadémiára irattak be – vélhetően mit sem sejtő – szüleik. A brossúrák alapján a New York államban található bentlakásos intézmény ideális környezet volt a fiatalok számára, megannyi lehetőség volt sportolni, kikapcsolódni és persze fejlődni.
A valóság azonban teljesen más képet mutatott, a problémás tinédzserek rehabilitációjával foglalkozó intézmény olyan volt mint egy börtön, sőt, vannak, akik szerint sokkal rosszabb volt annál. És ebben van valami, a gyerekek nem mehettek ki a friss levegőre, de még az ablakon sem nézhettek ki anélkül, hogy ne kaptak volna büntetőpontokat. De azért is megrovást kaptak, ha mosolyogni mertek, ha megpróbáltak egymással beszélgetni vagy barátkozni. A büntetőpontok pedig azt jelentették, hogy nem léphettek előrébb, hogy nem lazítottak a rájuk vonatkozó szabályokon.
Ez nem minden, a fizikai és a verbális erőszak is rendszeres volt. Állítólag volt egy szoba, ami nem volt bekamerázva, hogy a nevelők azt tehessenek a gyerekekkel, amit csak akarnak. Ez pedig elég ijesztő, hiszen mint a sorozatból kiderült, azokban a helyiségekben, ahol volt kamera, ott sem fogták vissza magukat, a kegyetlenkedésnek nem volt határa. És van erre bizonyíték, igen, ugyanis az intézmény egykori, ma már elhagyatottan álló épületeiben halomra állnak a bizalmas dokumentumok, iratok, illetve a biztonsági kamerák felvételei.&
Az Ivy Ridge-i Akadémiáról való távozását követő években Katherine Kubler filmrendező nehezen dolgozta fel az ott elszenvedett traumát. Mivel már régóta hozzászokott ahhoz, hogy kamerával dokumentálja az életét, elhatározta, hogy olyan filmet készít, amely újjáéleszti a tapasztalatait. A sok szemét között még Katherine Kubler is megtalálta a saját aktáját, benne a levelekkel, amiket a szüleinek írt, amikben kérte őket, hogy árulják el, mi a baj vele, és mindent megtesz, csak szabadítsák ki innen.
Kubler nagyon kicsi volt, amikor édesanyja rákbetegségben elhunyt, édesapja újra nősült, és új felesége egy meglehetősen szigorú asszony volt, a gyerekeket konzervatív keresztény értékek mentén nevelték. Mint olyan sok tinédzser, Kubler is feszegette a határokat, ez a dolgok rendje, ám 2004-ben kirúgták az internátusból, mert alkoholt fogyasztott. Apja hozta volna el, de helyette két idegen jött érte, akik megbilincselték, majd egyenesen az akadémiára vitték. Szülei természetesen tudtak erről, ők iratták be.
„Senki sem gondolt arra, hogy eltakarítsa a bizonyítékokat”
Amikor Kubler 2010-ben elvégezte a filmes iskolát, elolvasta Maia Szalavitz Help at Any Cost: How the Troubled-Teen Industry Cons Parents and Hurts Kids című könyvét, és úgy döntött, dokumentumfilmet forgat az intézményről, ahol megannyi traumatikus élménye volt. Az ötlettel több évig nem foglalkozott, majd amikor 2020-ban megtudta, hogy az épületek elhagyatottan állnak, oda bárki bemehet, felkerekedett, és megdöbbent azon, ami ott fogatta. Mindenhol bizonyítékok hevertek, és szerencsére sikerült olyan egykori áldozatokat találni, akik hajlandók voltak a nyilvánosság előtt vállalni a történetüket.
Fotó: Netflix
Volt, aki már korábban is mesélt arról, milyen borzalmakat kellett átélnie. Egyikük, aki a sorozatban is feltűnt, így írt korábban az itt töltött hónapokról, arról, hogyan próbálták megtörni.
„Emlékszem a vér ízére a számban, amikor arra kényszerítettek, hogy olyan gyógyszert vegyek be, amit nem akartam. Emlékszem, amikor a hajamnál és az ingemnél fogva rángattak a folyosón, és bedobtak a fürdőszobába, mielőtt letépték volna az összes ruhámat. Emlékszem, ahogy az a nő a meztelen testemre nézett, ugyanúgy, ahogy az első napomon nézett rám. Megjegyzést tett a mellméretemre. Alig múltam tizenöt. Minden nap rettegésben éltünk.
Féltünk attól, hogy a személyzet tagjai minket vesznek célba, féltünk attól, hogy barátaink és családjaink elfelejtenek bennünket, féltünk attól, hogy elkövetünk egy apró hibát, és újra kell kezdenünk az első szinten, nulla ponttal….Azt mondták nekünk, hogy minden, ami velünk történt az életben, a mi hibánk volt. Nemi erőszak, molesztálás, barátok és családtagok halála – hogy pár példát mondjak. Felelősséget kell vállalnunk mindenért.”
És mi volt az, amiért őt felelősségre vonták. Kislány volt, amikor édesapjával autóbalesetet szenvedtek, a férfi nem élte túl, ő viszont igen, és megpróbálták elhitetni vele, óriási hiba volt, hogy nem ő halt meg, rá is ragasztották a Hiba (Mistake) nevet.
A csapat, aki Kublerrel végig látogatja az épületeket, vagyis a szobát, ahol verték őket, a magánzárkát, ahova becsukták a különösen problémásnak tartott eseteket, a folyosót, ahol régen a földre helyezett matracokon aludtak a gyerekek, a számítógépes termet, ahol videojáték-szerű kvízeket kellett kitölteniük, ahelyett, hogy rendesen tanórákat tartottak volna nekik, a helyiséget, ahol igazi agymosásnak beillő foglalkozásokon kellett részt venniük.
Gondoljuk, az már senkit nem lep meg, hogy az itteni nevelők, felügyelők nem rendelkeztek megfelelő szakképesítéssel, és talán ez is lehet az oka annak, hogy számukra nem okozott gondot, hogy testi fenyítéssel, megalázással, kényszerítéssel próbálták “megnevelni” a fiatalokat. Ahogyan sajnos helyes az a feltételezés is, hogy volt olyan tinédzser, akit szexuálisan zaklattak.
Fotó: Netflix
Hogy a fiatalokat így sem sikerült megtörni, mi sem bizonyítja jobban, hogy a fiúk részlegén egyszer lázadás tört ki. Miután megszólalt a tűzjelző, elszabadult a káosz, és többeknek sikerült is elmenekülnie a közeli erdőbe. Rendőrök, katonák, határőrök eredtek a nyomukba, és mindannyikat elfogták. Vannak, akiket kicsaptak, vannak, akik ellen garázdaság, testi sértés és egyéb okokból emeltek vádat.
Nem, a hatoságok nem léptek fel a gyerekek érdekében, és valóban elég jól sikerült elfedni a történteket. Amikor egy újságíró szeretett volna utánajárni annak, milyen körülmények is uralkodnak itt, hat diákkal tudott interjúzni, négyet közülük az igazgatóság választott ki, kettőt pedig ő. Azt állították, őket soha nem bántalmazták, és nem is látták, hogy másokkal kegyetlenkedtek volna, szerintük a személyzet csak akkor alkalmazhatott erőszakot a tinédzserekkel szemben, amikor azok erőszakossá váltak.
Volt, aki megjegyezte, ez az intézmény a legjobb dolog, amit történt vele, és voltak, akik elismerték, eleinte utáltak itt lenni, de végül elfogadták azon módszereket, amiket nevelőik alkalmaztak. Egy fiatal lány, aki több átnevelő programban is részt vett, azért bevallotta, a oktatási program valóban pocsék volt, és nem volt olyan nap, amikor nem akart volna megszökni, sőt, még mindig rémálmai vannak, de emellett azt állítja, ő sem látta, hogy a fiatalokat bántalmazták volna. Szerinte egyébként azok vádolták meg ilyesmivel az intézményt, akik gyűlölték a helyet, szeretnék elérni, hogy az bezárjon.
Fotó: Netflix
2005 augusztusában az intézményt egy 250 000 dolláros bírság kifizetésére kötelezték, illetve megtiltották, hogy akkreditált iskolaként tüntessék fel, és érettségi bizonyítványt adjon a diákoknak. 2006 decemberében New York állam oktatási hivatala arra hivatkozva, hogy valójában nem egy bentlakásos iskoláról, hanem egy átnevelő intézményről van szó, megtagadta azon kérelmüket, amelyben szerették volna elérni, hogy mégis kiadhassanak ilyen dokumentumokat.
Ahogyan egyre több kínos részlet látott napvilágot, úgy csökkent a beíratott tinédzserek száma, az Ivy Ridge 2009-ben be is zárta a kapuit, maroknyi fiatal, aki még ekkor itt volt, azt vagy hazaküldték vagy más iskolába irányították át. Az ingatlant 2012-ben James Ma kínai üzletember vásárolta meg, ám végül semmit nem kezdett vele. Ha lenne rá lehetősége, Kubler szerint egy múzeumot kellene itt létrehozni, azok számára, akiket ide járattak, és akik közül sokan már nincsenek életben.
Nagyon sok túlélőnek segített, hogy visszatért, így békét tudtak kötni a múlttal. Szeretném, ha ez a hely egyfajta mementóként szolgálna, hogy soha többé ne fordulhasson elő ilyesmi.
Ugyan a sorozatban főleg az egykori áldozatok szólalnak meg, egy ponton feltűnik Kubler apja is. Mint sortársaihoz hasonlóan, ő is árulásnak élte meg, hogy szülei beíratták egy ilyen helyre, és nem voltak hajlandók érte jönni, bármennyire is kérte őket. Ugyan a férfi elnézést kért, azt állítja, nem küldte volna ide, ha tudja, mi folyik az intézményben, biztos, hogy hosszú idő kell ahhoz, hogy rendezni tudják majd a kapcsolatukat.
Családok mennek tönkre az ilyen programok miatt, és ez nagyon nehéz. Ezért szerettem volna, ha a nézők is látják, hogy mi min mentünk keresztül.
Fotó: Netflix
A szülők mellett az intézmény vezetői, illetve dolgozói sem szólalnak meg, illetve Ogdensburgbn Kubler összefutott az Ivy Ridge egykori munkatársával, és meghívta reggelizni. A most már idős hölgytől egykor rettegtek a lányok, hiszen ő volt az, aki betartatta velük a szabályokat, és ő sem arról volt ismert, hogy kesztyűs kézzel bánt volna a fiatalokkal. Most azzal védekezik, hogy csak parancsokat hajtott végre, és utólag sajnálja, hogy nem szólalt fel a gyerekek érdekében.
A páros beszélgetése nem tartott sokáig, ugyanis megkérték őket, hogy legyenek szívesek befejezni, vagyis a városban ez még mindig egy igen kényes téma. Egy másik jelenetben Kubler megjelenik egy karaoke esten, az Ivy Ridge anyavállalatának egyik vezetőjét pillantja meg. Bár nem mutatkozik be, nem beszélget vele, egyfajta figyelmeztetésként elénekli Blondie One Way or Another című számát.
A sorozatból az is kiderül, hogy az Ivy Ridge Akadémiának világszerte több testvérintézménye is működött, például Mexikóban, Jamaicában, Szamoán és a Cseh Köztársaságban, és az ide beíratott fiatalok közül is vannak, akik szörnyű élményekről számoltak be. És mint Kubler megállapította, a Robert Lichfield által létrehozott World Wide Association of Specialty Programs and Schools (WWASPS) égisze alatt működő számos intézmények nem is az volt a célja hogy segítsenek, hanem az, hogy az alapító, a rokonai és a barátai meggazdagodjanak, hogy a szülők vélt vagy valós félelmeit kihasználva komoly összeget kérjenek el tőlük tandíjként.
Nem vagy egyedül
Eddie Curley egy héttel a 17. születésnapja után hajnali háromkor arra ébredt, hogy két férfi tornyosul fölé, az egyikük kezében egy bilincs volt, és kijelentették, most velük kell mennie. Hiába kiabált a szüleinek, nem jöttek neki segíteni. Ahogyan haladtak a bejárat felé, látta, hogy édesanyja a fürdőszoba ajtajában meghúzódva sír, de egy pillantást sem vetett rá, apjának pedig nyoma sem volt. Amikor szerette volna az ajtóban felvenni a cipőjét, anyja ismét megjelent, és azt mondta, ne engedjék neki, hogy lábbelit húzzon, mert akkor majd el tud futni.
A férfiak nem hallgattak rá, és Eddie meg is próbált elmenekülni. Nem járt sikerrel, elkapták, és betuszkolták egy autó hátuljába. Ezután sem adta fel, amikor megálltak egy benzinkútnál, ismét megpróbált segítséget kérni, de hiába ordította, hogy elrabolták, senki nem mentette meg. Néhány órával később amikor felébredt, már Ogdensburgban voltak. Itt a gallérjánál fogva felrángatták az emeletre, és megparancsolták, hogy tüntesse el a szakállát.
Az első pár napra egyébként nem nagyon emlékszik, csak arra, hogy hihetetlenül dühös volt a szüleire.
Mint elmondta, nem volt egy angyal, de nem is volt egy pokolfajzat, jó tanuló volt és sikeres sportoló, meg persze tipikus tinédzser, aki azért eljárt a haverokkal bulizni. Szerinte szülei azért küldték az iskolába, mert biztosak akartak lenni abban, hogy a család nevén nem esik csorba, hogy ne legyen sötét folt a múltjában, mert szerették volna, ha egykor majd bíró lesz belőle.
Mint a Sunnak adott interjújában elmondta, nem volt olyan nap, amikor ne lett volna szemtanúja annak, hogy valamelyik fiatalt bántalmazták, és egy Brad nevű fiú különösen sokat kapott. Eddie Curley szerint Brad vélhetően autista volt, és nem emlékszik arra, hogy valaha is rosszul viselkedett volna, mégis mindig elvitték egy szobába, ahol fizikailag bántalmazták.
Ez undorító és megbocsáthatatlan.
Érthető módon Eddie alig várta, hogy betöltse a 18. életévét, és végre kiszabadulhasson. Kilenc nappal azután, hogy hazatért, elköltözött otthonról, szüleinek sosem mesélt arról, milyen borzalmakat kellett átélni, és már egyáltalán nem is áll szóba velük. Később egyébként kiderült, a szülei a régi barátainak azt mondták, hogy egy sportösztöndíj miatt átiratkozott egy bentlakásos iskolába.
Az Ivy Ridge Akadémián töltött hónapok mély nyomot hagytak benne, többször is összeütközésbe került a törvénnyel, de azóta egyenesbe jött az élete, családot alapított és sikeres vállalkozó. Hozzátette, ő a szerencsések közé tartozik, ugyan még most is vannak rosszabb napjai, de legalább ő sok sorstársával ellentétben még életben van.
Ugyan a WWASPS intézményei mind bezártak, becslések szerint jelenleg több mint 100 000 tinédzser van, akit szüleik beírattak valamilyen átnevelő programba. „Szívesen megkérdezném őket, hogy ezt valóban a gyerekükért teszik, vagy hogy örülnek-e annak, hogy a gyermekük örökre magányos lesz, mert ez a jövő vár ezekre a fiatalokra” – tette hozzá. Ahogyan Eddie Curley, Katherine Kubler is azért küzd, hogy az átnevelő táborokat és iskolákat zárják be, hogy ne essen több gyerek áldozatul ezeknek a programoknak.
Némi előrelépés azért történt, született egy törvényjavaslat, amiben tételesen felsorolják, milyen feltételnek kell megfelelniük a bentlakásos intézményeknek, de hosszú még az út. „Van remény, de ezek az iskolák, levágod az egyik fejet, kettő nő helyette, Vagyis ha bezárnak egy iskolát, az új név alatt újra kinyit – gyakran ugyanazon a helyen, ugyanazzal a személyzettel” – nyilatkozta Kubler, aki szerint valószínűleg több szabályozás vonatkozik a körmösszalonokra, mint a bentlakásos iskolákra, átnevelő táborokra.
Hozzátette, ami a jelenlegi helyzetben segíthet, az az, ha az emberek próbálnak nyomást gyakorolni a döntéshozókra, hogy szigorítsanak a jogszabályokon. „Ennek a történetnek nincs boldog befejezése, sőt, még egyáltalán nem értünk a végére” – jegyezte meg.
„Ivy Ridge még mindig visszatart attól, hogy teljesen megnyíljak mások felé. Imádom a mostani életem, de feladnám mindezt, ha ez azt jelentené, hogy megmenthetnék egy gyereket attól, hogy megtapasztalja azt, milyen egy ilyen intézményben élni.
Egyetlen gyerek sem érdemel ilyen szintű bántalmazást. Minden szülőtől azt kérem, ne küldje el gyermekét ilyen helyre. Ezek az iskolák könyörtelenül hazudnak majd, hogy megszerezzék a pénzedet. Olyan dolgokat mondanak, amiket hallani szeretnél, ha ez azt jelenti, hogy jutalékot kapnak gyermeked beiratkozása után. Ez nem csak beteg dolog, ez is az emberkereskedelem egyik formája
– írta visszaemlékezésében Diane.
Az Amerikai Ügyvédi Kamara 2021-es jelentése szerint évente 23 milliárd dollárnyi közpénzt kapnak azok a programok, iskolák, amelyek “problémás tinédzserek átnevelésével” foglalkoznak. Azok, akik harcba szálltak ezen jól jövedelmező, kegyetlen iparág ellen, pedig igazán ismert embereket is maguk mellett tudhatnak, Paris Hilton egy 2020-as dokumentumfilmben beszélt arról, hogy egy utahi bentlakásos intézményben hogyan bántalmazták, és Washingtonban ő is lobbizott azért, hogy elfogadják a korábban már említett törvényjavaslatot.
Hilton másokat is arra ösztönöz, hogy álljanak a nyilvánosság elé, keressék meg a többi túlélőt, áldozatot. Kubler reméli, hogy dokumentumsorozata is segít ebben, ahogyan abban is, hogy megváltozzon az emberek hozzáállása. Mint elmondta, sokan a problémásnak bélyegzett tinédzsereket általában hazug manipulátoroknak tartják, de hátha egyre többen lesznek, akik végre hinni fognak nekik.
„Meg akartam mutatni, hogyan is működnek ezek a programok. Az Ivy Ridge csak egy tünete egy súlyos betegségnek, nem szeretném, ha az emberek azt hinnék, hogy ez egy kivételes, egyedi eset volt, miközben megannyi hasonló intézmény van” – tette hozzá.
