 |
Meg kell tanulnod, hogy első számú védőügyvéd, szószóló és képviselő mellett rendezvényszervező és szakács, felszolgáló és személyzet vagy egy személyben, mihelyt gyereked lesz. Azt hiszed, mindent a világ legügyesebb módján szervezel meg, büszke vagy magadra, aztán utólag néha nem is tudod, hogy sírjál-e vagy nevessél.
Milán egyéves lett. Pontosabban, ahogy elmúlt a nyár, egyre többször álmodtam nagy filmekben látott születésnapi partikról, lufikról és jókedvű, boldog gyerekekről. Ez pedig az álmoskönyvek szerint is kemény munkát jelent a magamfajta elsőgyerekes anyukának. Megbeszéltük, a barátainkat hívjuk a legeslegelső alkalomra, a mi barátainkat, akik legyenek jók Milánnak is élete első barátainak, aztán a tortát az anya gyártja szívvel-lélekkel, meg persze a kötelező szülői kreativitással, lesz egy kis vörösbor meg sós rágcsi. A gyerek majd a szőnyegen hömbölög, és elfújja az egy szem gyertyáját.
Valami elvetemült látomás miatt kisvonatos torta készítésébe kezdtem bele. Szerencsére a piskóta alapanyagot legalább előre elkészített formában vettem meg hozzá. Aztán vagdostam, fűrészeltem a kockákat, míg egy helyre kis kezdetleges mozdonyt tornyoztam belőlük össze. Erre rámaszatoltam az általam kreált csokikrémet, és jöttek a színes cukorkák, végül a kerekek helyére a kör alakú keksz. Remek!
Mire összeállítottam a nagy művet, meg is érkeztek a vendégek, Milánra ráadtunk egy hófehér kis pólót és egy apró zöld bársonymellénykét. Elragadónak találtuk. Ajándékot kapott, apró kezeivel marcangolta a színes fedelű dobozokat, szóval pont olyan volt, mint egy szülinapos.
Keresztapjától egy igazi, gyönyörű, illatos, hatalmas tortát kapott egy gyertyával, felirattal, hogy Milán 1 éves. Ámultunk csak, micsoda gyönyörűség, és hogy egyeztessünk majd máskor, akkor én nem játszadozom fél napot a vasúti dolgokkal a konyhában. Megszavaztuk, a gyönyörű csillivilli torta a hűtőben pihenjen kicsit, jöjjön a vonat, fújjon a gyerek gyertyát, essünk túl a kötelező körökön, és végül örüljünk már egy kicsit annak, hogy összejöttünk, hiszen ez az ünnep értelme.
A mozdonytorta úgy nézett ki, mint Dali festményén a szétfolyó időtől megnyúlt órák. A csokimáz nemhogy okosan rászáradt volna az összeeszkábált mozdonyra, de nem átallott lecsúszni róla, ráfolyni a bánatukban összepöndörödött kekszekre, és önmagába olvasztani a sok színes bogyós cukorkát. Jaj!
Sebtiben fölkentem újra, valamennyire összetákoltam és szaladtam vele az ünnepelthez. Milán ma megkérdezné: Ana, emmmi? Akkoriban azonban még korántsem volt ennyire önérzetes, és szépérzéke sem háborgott, vagy ha igen, szerencsére nem beszélt, úgyhogy megmutattuk neki a tortát, közösen elfújtuk a gyertyát, tapsoltunk, koccintottunk és kész. A mozdony ment is vissza a helyére, a konyhaasztalra. Azzal a lendülettel a hűtőből kikotortam a csillivilli gyönyörű ajándéktortát, hogy az utókor a fotókon mégiscsak jóleső érzésekkel emlegessen minket, a gondos elődöket. Siettem, igen, siettem, ünneplő társaság és az izgalom, mégiscsak az első születésnap. Azóta sem tudom hogyan sikerült, lényeg, hogy a gyönyörű torta egyszercsak a lábam előtt, arccal a szőnyegen placcsant szétfele. Ha valamit nagyon akarsz, azt nagyon el tudod szúrni.
Nem ettünk tortát azon az első szülinapon, koccintottunk, ültünk mindannyian a szoba közepén a szőnyegen, Milán ott kúszott-mászott közöttünk, időnként elnyugodott valakinek az ölében, aztán újra nekiindult. Egyéves lett, minden különleges felhajtás nélkül.
