„Az ér valamit, amiben munka van!”

Hol erre, hol arra, és mindig kutyástól. Soma volt az első, most Báró, a hároméves vizsla lépett a helyébe.

Próba után találkozunk a Kamrában, ott is Báró száguld ki elsőként, nyomában a gazdival. Hiába csitítgatja: „Ülj le most már, Bárócska!” – a virgonc vizsla rá se hederít. Lihegve körbeszimatol, ettől kicsit megnyugszik: nem fogom bántani a gazdáját.

– Mióta kutyázol?

– Idestova tizenhét éve. A fiam akkor lehetett tizenéves, és állandóan azzal nyúzott, hogy a téren már mindenkinek van kutyája, csak neki nincs. Vesztemre az egyik kutyás lakó lehozta a három hónapos Somát, és két hét múlva a miénk lett. Lassan eljutottam arra a szintre, hogy szabályszerűen rosszul voltam a féltékenységtől. Ezen csak úgy segíthettem, hogy mindenhová vittem magammal.

– Még a színpadra is.

– Sokat szerepeltünk együtt. Volt egy felolvasószínháza a Katonának, Esterházy publicisztikáiból, és én mondtam el a Ki a magyar, ki a nem magyar? című írását. Erre bejött Soma, mint igazi magyar vizsla, és nagy sikert aratott. Interjút mindig vele adtam, sok újság címlapján megjelentünk. Bárócska még túl fiatal – Somát is ötéves kora után kezdtem úgymond „sztárolni” –, de máris szerepel, méghozzá saját nevén, az MTV Életképek című sorozatában. Ebben az ügyvédet játszom. Úgy veszem észre, népszerű a sorozat, mert sokan megállítanak az utcán.





– Vannak színészek, akiket csodálnak, ámde nem túlzottan szeretnek. Téged viszont mindenki szeret.

– Ez azért túlzás, de talán elég sokan. (Báró, mintha értené, miről beszélünk, helyeslően közbevakkant.)

– Úgy emlékszem, a dédapád, Szacsvay Imre, híres színész volt.

– Inkább távoli ősömnek nevezném, én ugyanis Szacsvay Fehér László vagyok anyakönyvileg. Apámat Fehér Tibornak hívták, verseket és ifjúsági regényeket írt, később tanár lett, és fölvette az édesanyja nevét. Így lett Szacsvay Fehér Tibor. A rokonság valós, csak nem apai, hanem anyai ágon. Nekem viszont azért kellett elhagynom az egyik vezetéknevemet, mert nem volt olyan plakát a főiskolán, ahová ráfért volna.

– Kik voltak a Szacsvayak?

– Régi erdélyi család, eredetük az 1400-as évekre vezethető vissza. Megvan a nemesi címerük, és két jeles személyiséggel büszkélkedhetnek, mindkettő Imre. Az első, Kossuth titkára volt, ügyvédember, ő szerkesztette és írta alá a Függetlenségi Nyilatkozatot. Együtt végezték ki az aradi tizenhármakkal, csak Pesten, a 48-as vértanúkkal közös sírban nyugszik a Kerepesi temetőben. A másik Szacsvay Imre, a Nemzeti Színház örökös tagja és korának jelentős Shakespeare-színésze volt.





– Benned is van valami belőlük?

– Az állam. Nem viccelek. Vértanú ősöm makulátlan politikus volt, nem tagadta meg azt, amit aláírt, és ez az életébe került. Váradon szobra is van, ezt írták rá: „Egy tollvonás volt a bűne”. Az országgyűlés jegyzőinek szobája, az Országház Szacsvay-terme, és készült róla egy nagy portré is, amelyhez még én ültem modellt Kiss Tibor festőművésznek. A régi daggerrotípiákon ugyanis szakállt viselt az elődöm, így rólam vettek áll-mintát. A színészősömnek pedig őrzöm a hangját: Lear király nagymonológját adja elő, egy régi rádiófelvételen.

– Hogyan lettél színész?

– Mivel az égvilágon semmihez sem értek, és borzasztó rossz tanuló voltam, sehová nem vettek volna fel. Az érettségin is kegyelem-kettessel engedtek át matekból, mint pedagógusszülők gyermekét. Maradt, mint lehetőség, a Színművészeti, oda sem vettek fel elsőre. Így stúdiós lettem a Nemzetiben – ez volt az első évfolyam, már az is történelem –, és jobban jártam, mintha egyből bejutok a főiskolára. Ahonnét később eltanácsoltak, már az első félévben, mert gátlásos voltam, visszahúzódó. Versényi Ida mentett meg, és Montágh Imre beszédtanárom talált hozzám kulcsot. Ő „nyitott ki” engem.

A teljes cikk a 40. heti, október 5-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.