Elsőre meglehetősen furcsának tűnhet, hogy korunk legfelkapottabb szexszimbóluma, Sydney Sweeney vállal apácaszerepet egy új horrorfilmben, de ha valaki kicsit is követi az életútját, akkor a filmet nézve rá fog jönne, hogy a szerepválasztás egyáltalán nem volt öncélú. Sweeneyt sokan és sokszor támadják azért, mert szerintük csak a méretes és természetes mellei miatt kap szerepeket, a vörös szőnyeges megjelenéseinél a kommentelők gyakran nem kímélik, sőt, amennyiben egy filmben hihetően játssza el a szerelmest a színészpartnerével, a bulvársajtó egyből összeboronálja az illetővel annak ellenére, hogy Sweeney minden létező fronton el szokta mondani, hogy vőlegénye van.
Szóval adott egy színésznő, akinek a teste bizonyos szempontból egyfajta közkinccsé vált, és most belebújik egy olyan nő szerepébe, aki helyett szintén mások próbálják eldönteni, mit kellene kezdenie a testével. Hogy ez a nő történetesen egy apáca, csak részletkérdés. A Szeplőtlen szereposztása pont így tökéletes.
Sydney Sweeney a Szeplőtlen című filmben (forrás: Fórum Hungary)
Szeplőtlen fogantatás
Cecilia nővér (Sydney Sweeney) Amerikából érkezik Olaszországba, hogy egy ottani, a világtól elzárt zárda tagjává váljon. Fel van készülve rá, hogy az élete nem lesz fáklyásmenet, hiszen a dolga az lesz, hogy az idős nővérek ápolásában és gondozásában segítsen, de a sorsa egészen másképp alakul, mint azt reméli. Egy rosszulléte után kivizsgálják, és az orvos megállapítja, hogy várandós.
Csakhogy Cecília nővér soha életében nem volt még együtt férfival. Apácatársai azt gondolják, hogy mivel szeplőtlenül esett teherbe, biztosan az új Megváltót hordozza a méhében, ezért mindentől kímélik. A zárda azonban idővel börtönné válik Cecilia számára, aki gyorsan megtapasztalja, hogy egészen furcsa és hátborzongató dolgok történnek a régi keresztény katakombákra épült épület ódon falai között.
Apáca-show (forrás: Fórum Hungary)
A Szeplőtlen lehetett volna egy sima embereket megszálló démonos/kísértetes mozi is, egy a Démonok között-klónok nagyon hosszú sorából, és a moziban ülve óriási megkönnyebbülés volt látni, hogy nem ezt az utat választotta. Ugyan a film egy darabig kacérkodik azzal, hogy a néző azt higgye, itt is ez lesz az irány, később sokkal inkább Roman Polanski híres horrorjára, a Rosemary gyermekére kezd hasonlítani. A Polanski-film témáit és bizonyos trükkjeit ugyan Michael Mohan (A kukkolók) rendező is magáévá tette, de a kifinomultságát nem. A Szeplőtlen nem azon dolgozik, hogy lassan a bőrünk alá kúszva építse a feszültséget, hanem sokkolni akar, méghozzá – szó szerint – az arcunkba üvöltve a mondanivalóját.
Légkalapáccsal a szívünk közepébe
Bár az amúgy 89 perces, egészen baráti játékidő nagy része a gyanús jelek sokasodásával és némi óvatos nyomozással telik a zárda falai között, és időről időre kapunk néhány hatásos ijesztgetést is (a vörös maszkos apácák képe kiemelkedően hatásos), a Szeplőtlen az utolsó negyed órájára tempót és stílust vált. Mohan és a színésznője, Sydney Sweeney eleresztik a gyeplőt, és magukkal rántanak minket a paranoid őrület olyan mélységeibe, ahol percről percre többet hagyunk magunk mögött a józan ész maradványaiból.
A Szeplőtlen meg sem próbálja álcázni, hogy vérbeli trashfilm, a nunsploitation (olyan apácás filmek alzsánere, ami az apácák vallás általi szexuális elnyomását helyezte középpontba) filmek egyenes ági leszármazottja és hagyományainak folytatója. Öröm látni, hogy a horrorja egyáltalán nem öncélú. Ez a film egy radikális feminista mozi. Elgondolkodtatás helyett inkább sokkolni szeretne, és amit az utolsó perceiben leművel, arra nehezen találni szavakat.
A véres arcú Sydney Sweeney hosszan kitartott, artikulátlan üvöltésére/sikolyára garantáltan emlékezni fogunk még évek, évtizedek után is.
A Szeplőtlen után nehéz felállni a moziszékből és kitámolyogni a sötét moziteremből a napfényre, de időnként kellenek az olyan filmek, amik légkalapácsként ütik belénk a mondandójukat.
