nlc.hu
Szabadidő
Ötven éves a Carrie, Stephen King első regénye

A felesége rángatta ki a kukából Stephen King első regényét: 50 éves a Carrie

Borzalmas közhely, hogy minden sikeres férfi mögött áll egy erős nő, de mit tegyünk, ha a King-házaspár esetében tényleg erről volt szó. Vagy inkább arról, hogy az erős nő előtt állt egy sikeres férfi: mindketten írók szerettek volna lenni, és végül az asszony döntött úgy, hogy a férje lesz a befutó. Aki szerencsére sosem felejtette el, kinek köszönheti, hogy a világ egyik legismertebb írója lett. Stephen King első kiadott regényére emlékezünk.

Ha egy AI-képgenerátorba beírnád, hogy „csóró, kezdő, tehetséges, de reménytelenül önbizalomhiányos amerikai író”, alighanem kreálna neked egy lakókocsiban élő, az írógépe előtt görnyedő, kialvatlan, fiatal férfit, az ablakban pedig egy rozoga, rozsdás, újonnan is olcsó autó látszana (mondjuk egy Buick), amelyet jobbára már csak szigetelőszalag és drót tartana össze.

Bármilyen közhelyes is a kép, ez a férfi létezett. 1973-at írunk, és Stephen Kingnek hívják. Maine állam egyik félreeső középsulijában tanít angolt, a nyári szünet alatt egy ruhatisztítóban robotol, éjjelente pedig a közeli benzinkút takarítója és mindenese. Felesége, Tabby az egyik Dunkin’ Donuts fánkboltban eladó; így pont kijönnek minden hónap végén. Muszáj: a 25 éves King és felesége két gyereket próbál éppen életben tartani – az egyikük éppen akkor született –, arról tehát szó sem lehet, hogy a férfi a dédelgetett írókarrierjének szentelje az éjszakáit.

Még írógépre sem tellett nekik, a felesége a régi iskolájából kért kölcsön egy régi Olivetti masinát, amelyet aztán valahogy elfelejtett visszaadni. (A legenda szerint az írógép volt a feleség hozománya, igaz, King, miután sikeres lett, tagadta, hogy ezért akarta volna a házasságot.) Tabby ugyanis – férjével ellentétben – hitt abban, hogy egyszer egy híres író felesége lesz. Még egy szedett-vedett asztalt is besuvasztott a lakókocsi apró mosókonyhájába a mosógép és a szárító közé, Stephen pedig minden este engedélyt kapott, hogy írjon, amíg Tabby főz és pelenkát cserél.

Stephen King

Stephen King (Fotó: Alex Gotfryd/CORBIS/Corbis via Getty Images)

Egészen addig úgy tűnt, nem sok értelme van az egésznek, a férfimagazinok – mint a Playboy, a Cavalier és a Penthouse – hébe-hóba lehozták a novelláit egy-egy húsz-harminc dolláros csekk kíséretében. Ezeknek a megjelenéseknek ráadásul presztízse sem volt sok: mindenki tudta, hogy a szerkesztők szórakoztató, rövid történetekre vágynak, hogy kitöltsék az űrt a mellek és a fenekek közt, King tehát ettől hiába várta, hogy elismerjék a magasirodalom elefántcsonttornyában. A felesége azonban annyira hitt benne, hogy még egy egyetemi munkáról is lebeszélte, amikor felvették: „jó, de így hogy lesz időd írni?”. Ekkor már három regénye hevert a fiókban. Egyszer aztán kapott egy olvasói levelet az egyik szoftpornómagazinba. (Az ilyen levelek nagyjából a kommentek korabeli megfelelői voltak.)

Mindig ezekkel a macsó témákkal jössz, de a nőkről nem tudsz írni. Mibe, hogy félsz tőlük.

Kinget szerencsére nem kellett félteni, belement a kihívásba: elhatározta, hogy a következő regénye, akár megjelenik, akár nem, egy nőről szól majd. A baj csak az volt, hogy tényleg nem sokat tudott róluk. Feleségével akkor már sok-sok éve együtt voltak, és előtte sem volt egy csajozógép, már csak azért is, mert egész életében rettenetesen csóró volt.

Stephen King horrorja többek között azért működik, mert hétköznapi emberek közt, hétköznapi helyeken és helyzetekben bukkan fel: álmos kisvárosokban, motelekben, iskolákban, szupermarketekben. Azaz csupa olyan helyen, ahol ő is megfordult minden nap. A Carrie sem kivétel: az író korábban beugrott takarítani testvére munkahelyére, egy iskolába, többek közt az öltözők is az ő hatásköre volt. A fiúk zuhanyzójában nem voltak függönyök, a lányokéban igen; eszébe jutott, milyen kiszolgáltatottak lennének, ha ők sem tudnának elbújni. Mi történik például, ha az egyiküket egy ilyen helyzetben, teljesen felkészületlenül érné az első menstruációja? Megszületett a könyv kulcsjelenete: a címszereplő a gúnyolódó lányok körében áll, halálra rémülten, azt hiszi, mindjárt elvérzik, miközben tamponokat és betéteket vágnak hozzá. Carrie a hirtelen megőrülő hormonok hatására telekinetikus képességekre tesz szert: nem sokkal korábban a LIFE magazin teljesen komoly, tudományos cikket írt arról, hogy ha létezne a jelenség, alighanem a kamaszlányokban lenne a legerősebb.

Portia Doubleday és Chloe Moretz

Portia Doubleday és Chloe Moretz a Carrie 2013-as filmváltozatában (Fotó: MGM)

Magát Carrie-t szintén emlékekből gyúrta, két valódi iskolatársát vette alapul. A „furcsa, kívülálló lány” toposza a horrorirodalomban és -filmekben persze azóta hatalmas közhely, de ne feledjük, Carrie volt az első, azaz az egészet Kingnek köszönhetjük. Később bevallotta, hogy mindkét lány sorsa tragikus volt: az egyik epilepsziás volt és egy nagyroham végzett vele, a másik szülés utáni depresszióban halt meg: gyomron lőtte magát. „Azóta sem jártam el ennyire ízléstelenül”, mondta évekkel később.

Akkor, 1973-ban azonban inkább az volt a baj, hogy a szöveg maga rettenetesen hatásvadász és modoros lett. A főszereplő idegesítő volt, „igazi áldozattípus, a történet pedig nagyon lassan haladt”, tudta, hogy ezt egy magazin sem közli majd le – ekkor még nem regényben gondolkodott. „Legépeltem egy háromoldalas vázlatot, aztán összegyűrtem az egészet és undorodva hajítottam el” – mesélte később az író. „Képtelen voltam elpazarolni két hetet egy kisregényre, amit majd senki sem olvas el. Mégis kit érdekel, egy lány, akinek a menstruáció a fő problémája?!

Másnap este, amikor hazaértem az iskolából, Tabby kezében voltak az oldalak. Belelesett a szövegbe, amikor kivitte a szemetet, lesöpörte a cigarettahamut, kisimította és leült, hogy elolvassa. Arra kért, folytassam. Tudni akarta, mi történik ezután.

Ami még fontosabb: Tabitha igenis tudta, hogy a kamaszlányoknak valóban a menstruáció a fő problémájuk, főleg, hogy általában senki sem készíti fel őket, nem tudják, mire számíthatnak, csak a szégyenérzet és az ijedtség marad. A következő hetekben folyamatosan szóval tartotta a férjét, a saját és a nőismerősei élményeiről mesélt és érzékletesen leírta neki, mi jár a lányok fejében az ilyen helyzetekben. Sokat segített, hogy Tabitha szintén nagyszerű író volt, ez már az egyetemen kiderült, ahol találkoztak; elmászkáltak egymás felolvasóestjeire. A nő később írt egy regényt a házasságukról és összehozott egy verseskötetet is, de a kiadókat nem érdekelte eléggé. Végül, ahogy egy tisztességes háztartásbeli asszonyhoz „illik”, félretette az álmait, hogy a férjének összejöhessen.

Kilenc hónappal később kész volt az első vázlat – ekkor persze már tudták, hogy regény lesz. Harminc kiadónak küldték el, mind visszadobta.

Carrie (1976)

Sissy Spacek a Carrie 1976-os film adaptációjában (Fotó: Michael Ochs Archives/Getty Images)

Az író már elengedte az egészet, morcosan javította a dolgozatokat a tanáriban, amikor megszólalt az iskolai hangosbemondó: az igazgatói irodába kérették, azt mondták, a felesége keresi. King halálra váltan rohant az irodába: Tabby sosem hívta így, telefonjuk sem volt, rég lemondták, hogy ezen is spóroljanak, biztos volt benne tehát, hogy valami szörnyűség történt. A felesége végül nagy nehezen kinyögte, hogy a Doubleday kiadó megvette a kéziratot, érdeklődnek, hogy 2500 dollár előleg elég lesz-e. Nem volt rengeteg pénz, ők azonban ennyit egyben még sosem láttak. Azonnal vettek egy levitézlett, de működő családi autót és elköltöztek egy szerény családi házba; kissé lepattant volt az is, de sokkal kényelmesebb, mint a lakókocsi. Még a hűtőt is megtöltötték, évek után először.

A család azonban hiába várta a vaskos csekkeket a jogdíjak után. A regény keménykötéses első kiadását 13 ezer példányban adták el 1974 elején – Amerikában ez buktának számít –, King tehát csalódottan aláírta a következő évi szerződését az iskolában. Aztán újra csörgött a telefon: a New American Library kiadó szeretett volna egy puhakötetes változatot is. 400 ezer dollárt ajánlottak a Carrie-ért, ennek a fele Kingé, a másik az akkori kiadójáé. Épp nem volt otthon senki, az író – innentől így nevezte magát is – azonban nem bírt magával, elrohant a legközelebbi plázába, hogy ajándékot vegyek a feleségének. Egyébként is anyák napja volt. Persze minden zárva volt, így megvette az egyetlen nyitva tartó üzlet legdrágább termékét: egy hajszárítót.

Mindketten felmondtak a munkahelyeiken – Tabby ekkor még mindig fánkokat sütött –, a férfi pedig titokban ellógott Manhattanbe és vett a feleségének egy Cartier eljegyzési gyűrűt. Ez annak idején kimaradt, pedig akkor már hat éve voltak házasok.

A kiadó fejeseinek bejött a megérzése: a Carrie-t nem győzték újranyomni, akkora siker lett. Egy év alatt eladtak belőle több mint egymillió példányt – azaz százszor annyit, mint a keménykötetes első kiadásból –, és kiderült, hogy az addig felnőtteknek szánt horrorirodalomnak igenis van egy új közönsége: a tinik. Ők azok, akik igazán azonosulni tudtak a főhőssel: iskolába ugyanis nem csak kigyúrt hátvédek és cheerleaderek járnak (sőt, belőlük van a legkevesebb), hanem szorongók, kirekesztettek, bántalmazottak is, nekik pedig vigaszt nyújtott, hogy nincsenek egyedül – igaz, telekinetikus erőkkel bosszút állni szerencsére viszonylag kevesen tudtak közülük. Ennél is fontosabb azonban, hogy

a tizenéves olvasók elnézték az írónak azt, hogy a Carrie egyébként nem egy kimagasló regény.

A kritikusok persze nem kímélték: még a pozitív cikkek is kiemelték, hogy túlírt és hatásvadász, túlzóan ábrázolja a bántalmazást és nem túl jó a ritmusa. A legőszintébb talán a Wilson Library Journal írója volt: „színtiszta szennyirodalom, mégis imádom”. Utólag King sem kímélte első regényét: évekkel később azt mondta róla, „olyan, mint egy süti, amit egy kisiskolás készített: lehet, hogy finom, de szétesik és az alja megégett”.

Stephen King

Stephen King a Cujo c. könyvét dedikálja Új Mexikóban, 1976-ban (Fotó: Buddy Mays/Corbis via Getty Images)

Kingnek a következő évben is bejött az élet: a filmadaptációt egy akkor még ismeretlen, de ambiciózus rendezőnek, Brian De Palmának adták, aki egy suliba járt egy bizonyos Spielberggel és Scorsesével, és aki egészen bizarr eszközöket vetett be a hatás érdekében (aki látta, annak beleégett a retinájába az osztott képernyős, belső nézetű leszámolás a film végén), Sissy Spacek pedig tökéletes választás volt a főszerepre. Az előtte megjelent Ördögűzőnek (amely szintén zseniális adaptáció) és az Omennek hála a közönség egyébként is zúdult a természetfeletti horrorfilmekre, Stephen King nevét pedig egyszer és mindenkorra megjegyezte mindenki. Ő maga azonban szerencsére sosem felejtette el, kinek köszönheti a sikert – és az egész karrierjét.

2003-ban már a világ egyik legolvasottabb írója volt, amikor az amerikai National Book Awards ceremóniáján beszélt, miután életműdíjat kapott. (Más kérdés, hogy az életmű azóta is alakul.) A színpadon egy szót sem ejtett sikerről, ambíciókról, pénzről, titkos receptről: csak a feleségéről beszélt. Azaz arról, hogy – konkrétan és átvitt értelemben is – kihúzta a kukából az író munkásságát. „A lényeg, hogy Tabby mindig tudta, mit kell tennem és hitte, hogy sikeres leszek. A legtöbb író életében eljön egy sérülékeny pillanat, amikor a gyerekkori éber álmok és vágyak elhalványulnak a való élet vakító fényében. Röviden: van egy pillanat, amikor bármerre billenhet a mérleg. Ez a pillanat nekem 1971 és ’73 között jött el. Ha a feleségem akkor kedvesen, szeretettel azt kéri, tegyem félre az álmaimat és gondoskodjak inkább a családomról, panaszkodás nélkül megtettem volna.”

A Carrie azóta persze rengeteg kiadást megért, a mai napig pörög a könyvpiacon. Hiába telt el ötven év, mindegyik azzal az ajánlással kezdődik, amely az első kiadásban is szerepelt:

Tabbynek, aki belerángatott – és aztán kihúzott belőle.

Források: 1., 2., 3.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top