nlc.hu
Aktuális
Női ellenőrök a BKK járatain

Megette az utas a hamis bérletet, amikor lebuktatta egy ellenőr

Kedden nem büntettek a BKK ellenőrei, helyette kitűzőket osztogattak, hátha változik a bliccelők hozzáállása. Csatlakoztunk két munkatársukhoz – mindketten sokat látott, a helyzeteket fanyar humorral kezelő anyák –, akik elképesztő sztorikat meséltek arról, milyen érzés metrós és „felszínes” ellenőrként – és persze nőként – nap mint nap megküzdeni a magyarázkodással.

„Mindent kitalálnak, nem hiszed el, milyen kifogásokkal jönnek. Elfelejtettem, nem volt automata, nem volt jó az automata, nincs internetem, nem jó a bankkártyám – ezek a szokásos szövegek. Tizennégy éve vagyok a cégnél, szóval engem viszonylag nehéz meglepni, de azért néha sikerül. Egyszer például, jó régen, kiszúrtam egy hamis bérletet, jelentettem is volna, csak akkor még nem voltam rutinos, és hagytam, hogy nála maradjon.

Megette. Igen, a bérletet. Ott, előttem. Aztán csak nézett, hogy milyen hamis bérlet, neki csak simán nincs jegye.

Szóval megbüntettem azért, mert nem volt jegye.”

Fotó: Neményi Márton

Fotó: Neményi Márton

Melinda rutinos ellenőr, akárcsak kollégája, Katalin. Két anya, aki nap mint nap a metrót járja, ellenőriznek, pótdíjaznak és főleg konfliktust kerülnek. Vág az eszük, kiállnak magukért, nem is tudnák másképp: itt napok alatt kiderül, ki az, aki nem képes kezelni az ellenőrlétet. Melinda kész stand-upos, dőlnek belőle a sztorik, Katalin visszafogott, törékenyebb, de tekintetükön, testtartásukon látszik, egyikükbe sem ajánlott belekötni. Az utasok kilenctizedénél ez fel sem merül, de a maradék, aki bliccel, azért kitartóan próbálkozik.

Május 14-én merész akcióba kezdett az éppen a jegy, bérlet nélkül utazás ellen kampányoló BKK: különösebb hírverés nélkül megkérte az ellenőröket, hogy aznap ne pótdíjazzanak senkit, inkább szívecskés kitűzőt és matricát osszanak, még a renitenseknek is, felhívva a figyelmüket, hogy érdemes lenne szabályosan közlekedni, hátha a szép szó és a kedvesség változtat a bliccelés nevű fedettpályás sport népszerűségén. A cég közleménye szerint ugyanis bármilyen kifogásunk is van arra, hogy ne fizessünk az utazás(ok)ért, az nem elég nyomós érv azzal szemben, „hogy a milliókat jó minőségben és nagyon kedvező áron kiszolgáló közösségi közlekedés üzemeltetéséhez, fejlesztéséhez minden forintra szükség van”.

Fotó: Neményi Márton

Fotó: Neményi Márton

A két nő hagyta, hogy elkísérjem őket aznap; kérték, hogy az arcukat ne fotózzam, érthető, hiszen Facebook-csoportokban terjednek az ellenőrökről (általában titokban és illegálisan) készített felvételek, hogy a bliccelők felismerhessék őket. A készletek végesek: kitűzőt tényleg csak a célszemélyek kaptak, matricát azonban mindenki, aki elfogadta. Egyébként lassú nap volt: „ez is tiszta Murphy, ha nem pótdíjazunk, persze, hogy mindenkinek van jegye”. A statisztika egyébként teljesen változó: van, hogy egész nap alig akad „kapás”, van, hogy felszállnak egy buszra, amelyen négyen utaznak, közülük háromnak nem, hogy jegye vagy bérlete, hanem semmilyen irata nincs.

Egyébként hiába nem büntettek, a bliccelésen kapott utasok így is fontosnak érezték, hogy megmagyarázzák a helyzetet. Az ellenőröket ez már nem lepte meg. „Kéthetente ketten vállalják, hogy egyszerűen nincs náluk és kész – a többi persze vagy magyarázkodik vagy átkokat szór”. Katalin és Melinda ugyan metrós, nem felszínes – így hívják az odafönt, buszokon, villamosokon dolgozó kollégákat –, de ezen a napon tettek pár kört a kedvemért a négyes-hatoson is, úgyis rég jártak arra.

Fotó: Neményi Márton

Fotó: Neményi Márton

Katalinnak általában társadalomelméleti érvekkel jönnek. Ha a hajléktalan idejöhet, én minek vegyek jegyet? – ez a leggyakoribb. Mindig mondom nekik, hogy mi ezzel nem tudunk mit tenni. Egyébként szinte mindenki azt mondja, hogy otthon felejtette a bérletet, de sokan ráznak le azzal, hogy bocs, telefonálok – ettől mondjuk még van egy másik keze is. Hamis bérletet én is láttam már, volt egy időszak, amikor sima A4-es lapra, otthon nyomtatott bérletekkel próbálkoztak, amikor rákérdeztem, azt mondták, ezt adta ki a gép.”

„Az is jellegzetes, amikor angolul próbálkoznak” – veszi vissza a szót Melinda. „Múltkor az egyikük hadonászott, hogy »áj nó tiket«, én viszont tudok angolul, kérdeztem, hogy »talán I don’t have a ticket, nem?«, mire ő így, magyarul: »ja, de, az az!«. Tényleg mindent megpróbálnak.”

Hányan bliccelnek?

A BKK legfrissebb, ezer fő megkérdezésével készített reprezentatív felmérése ugyan önbevallásos, de így is tanulságos. A közösségi közlekedők 91 százaléka saját bevallása szerint érvényes jeggyel vagy bérlettel utazik a BKK járatain, és tízből heten úgy gondolják, hogy a közösségi közlekedés ára arányban áll a szolgáltatás minőségével. A szabályosan utazók aránya (91%) minimális javulást mutat a társaság korábbi felméréséhez képest. Érvényes jegy vagy bérlet nélkül saját bevallása szerint a közösségi közlekedők 9 százaléka utazik, közülük a legtöbb alkalommal a legfiatalabbak (18-29 évesek), és a 40-49 évesek bliccelnek. A felmérés alapján a bliccelők 87 százaléka szerint a bliccelés hátterében leginkább a sietség (67%) és az időhiány (67%) áll.

A két nő anya is, így magától értetődik, hogy anyás műszakokat visznek: csak hétköznap dolgoznak, akkor is fél nyolctól 15:50-ig. Hatalmas könnyebbség, hogy vihetik reggel a gyerekeket és mehetnek értük időben. „Mondhat bárki bármit, egy kezemen meg tudom számolni, hány ténylegesen gyerekbarát munkahely van ebben a városban, ahol ezt meg lehet tenni” – mondja Katalin. „Ez a munkahely ilyen. Minden cégnek megvan a jó és rossz oldala, de amíg a lányom kicsi, én biztosan itt leszek.” Melinda is hálás. „Nem piszkálnak, ha beteg a gyerek, nem emelik rám a telefont, fenyegetőznek kirúgással, ha másfél hétig otthon kell lennem vele, a közvetlen vezetőmmel meg lehet beszélni mindent. Nemrég felhívtam délután, hogy már a másnap sem fog menni, helyzet van otthon, annyit kérdezett, hogy hány nap szabi kell. És képzeld, még csak nem is keresünk rosszul.”

Fotó: Neményi Márton

Fotó: Neményi Márton

Ettől még persze utálnak minket, mármint a bliccelők” – nevet a két nő, amikor arról kérdezem, hogyan változott az ellenőrök megítélése az elmúlt évtizedekben. Budapest az ezredforduló óta multikulti lett, túl vagyunk pár menekültválságon, Covid- és dzsentrifikáció-hullámon, de az ellenőrök és a bliccelők viszonya pontosan olyan maradt, mint az erről szóló, híres, kétrészes Bëlga-számban. „Korábban is utálnak és ezután is így lesz, ezen nem változtathat semmi, legfeljebb az, ha beszüntetnénk a pótdíjazást.” Katalin még ennyire sem optimista. „Utálnának minket akkor is, emlékszel, amikor rendőrökkel dolgoztunk együtt? Őket is ugyanúgy utálták, egy kalap alá vettek minket.” Tudják, nem nekik és róluk szól ez, hanem a helyzetükről és a munkájukról. „Ha felvenném a beszólásokat, két nap alatt begolyóznék.„

Mindig arra gondolok, amikor az anyámat szidják, hogy itt most nem az igazi anyámról van szó, hanem a céges anyámról: a BKK-ról. Ők meg maximum csuklanak egy kicsit.

A bliccelőknek szerencsére csak a szájuk nagy – de ha tettlegességig fajul egy helyzet, az utasokra és járókelőkre kevésbé számíthatnak. Melindát évekkel ezelőtt támadta meg egy külföldi férfi. „Pont ott voltál, emlékszel, Kati? Nekem jött, torkon vágott nagyon keményen, aztán meg is lökött kétszer. Én az ütés után már csak vörös ködöt láttam, azt, hogy még utána is kaptam, csak tőletek tudom. Szerencsére meg tudom védeni magam.” Kati emlékezett. „A magyar társadalomról sokat elmondott az a pillanat: ott álltak körülöttünk, köpcös férfiak is, és senki nem tett semmit, elfordultak. Egy járókelő, aki látta, hogy nemcsak ellenőrök, hanem nők is vagyunk, sietett oda, és segített megfogni, amíg a rendőrök kiértek. Velük is üvöltözött egyébként.”

Fotó: Neményi Márton

Fotó: Neményi Márton

Ehhez képes sovány vigasz, hogy a szexizmus ritka. „Olyan már volt, hogy menjünk vissza főzni, de az azért ritka, hogy azért tesznek megjegyzést, mert nők vagyunk” – meséli Katalin. „Tudod, mi megy most? Hogy Orbán kutyái vagyunk, ez a legújabb, ezt nagyon szeretik. Fogalmunk sincs, honnan jött. Hiába budapesti a BKK, életemben nem hallottam utastól Karácsony Gergely nevét, de azzal most már állandóan jönnek, hogy Orbánt szolgáljuk.” Melindának van is frappáns válasza:

Oké, ha legközelebb kávézunk Vityával, megbeszélem vele!

Az egyik szerelvényen a matricaosztogatás közben azért mégis elhangzott a főpolgármester neve: az egyik utas – akinek egyébként volt bérlete – azzal kezdte, hogy „ha már itt ellenőrizget, akkor takaríttassa ki a 99-es buszt, mert botrány, ahogy az kinéz!”. Melinda biztosította, hogy intézkedik, sőt, ő maga, a két kezével takarítja majd ki az összes járművet; az utas érezhette az iróniát, mert megnyugtatta, hogy ez azért túlzás lenne, „de Karácsonynak szóljon már, hogy csináljon valamit”. Melinda egy tizedmásodpercig gondolkodott, hogy elkezdje-e magyarázni, hogy ez nem így működik, de aztán ráhagyta. „Oké, szólok neki.”

Fotó: Neményi Márton

Fotó: Neményi Márton

Ezek után még egy kicsit nyúztam azzal, hogy hogy lehet ezt bírni évekig. „Nézd, én itt higgadtam le. Huszonegy évesen, a vendéglátásból jöttem ide ekkora pofával” – mutatja, mekkorával –, „és nagyon jót tett, hogy vissza kellett fognom magam. Anyázzon csak, nem teszek semmit, különben is, kirúgnának – ezt mondogattam magamnak. Végül lenyugodtam. Hatalmas szükségem volt erre.” Segédjegyellenőrként kezdte, minden létező műszakot kipróbált, „éjszakásként mentem szülni, onnan már az anyásba jöttem vissza”. Az éjszakai tömegközlekedést egyébként imádta. „Ne is mondd, nagyon éltem, reggel fél hétre hazaértem, tizenegykor keltem, ott volt az egész napom. Felszínes voltam, a sűrű járatokon, négyeshatos, kilenchetvenhármas, ilyenek. A részegek? Semmi baj nem volt velük. A vendéglátásból jöttem, tudom kezelni őket.”

A két nő kikezdhetetlen éleslátással bontja osztályokra a tömegközlekedők társadalmát, és bár átfedések akadnak a neomarxista elméletekkel, az azért egészen különleges, ahogy ők a világot látják. Külön kaszt például:

  • A fülhallgatózó, mobilba/zenébe mélyedő fiatalok, őket ugye megbökni tilos, hadonászással kell hát felhívniuk a figyelmüket a tényre, hogy jegy- és bérletellenőrzés kerül foganatosításra éppen. „Pantomimezek ilyenkor össze-vissza, a felük kiakad, hogy miért zavarom őket, a másik felük bocsánatot kér és már mutatja is” – mondja Katalin. Melinda megérti őket, „civilben én is csak úgy vagyok képes közlekedni, hogy üvölt a zene a fülembe, én a kallerrel játszom ezt el mindig a vonaton”.
  • A nyugdíjasok, őket is két részre osztják: akik megsértődnek, ha elkérik a jegyüket, bérletüket („hát nem látszik rajtam, hogy nekem már nem kell?!”), és akik megsértődnek, ha nem kérik el a jegyüket, bérletüket („hát ilyen öregnek néz maga engem?!”). Az arányuk ötven-ötven, de valahogy mindig sikerül megsérteni őket. „Azt képzeld el, hogy ült két idős ember egymástól két méterre, körülöttük senki, az egyiktől elkértem, vérig sértődött, a másiktól nem, ő is vérig sértődött. Képtelenség jót tenni.”
  • A fogalmatlan külföldi turisták, akik nem olvassák el a tájékoztatást, vagy úgy tesznek, mintha elolvasták volna, vagy simán megsértődnek, ha nincs leírás az ő nyelvükön, és akik gyakran hasonló arroganciával állnak az ellenőrökhöz, mint a magyarok – „pedig nekik ez a pár euró tényleg nem pénz”. A legszebb az, amikor találkozik a két világ: „ellenőrzéskor gyakran a magyarok szólnak nekik, hogy nyugodtan fussanak el, úgysem tudunk velük mit tenni.”
  • A tehetős felső-középosztály, akit csak úgy szétvet a jogosultságérzés (magyarul: entitlement). „Öltöny, luxusóra, aktatáska, minden. Na, ők azok, akiknek nem hogy nincs jegyük, de el sem jutunk a pótdíjazásig. Közlik, hogy ők biztosan nem vesznek ilyesmit, majd elsétálnak, amikor intézkedni próbálunk. Úgy, hogy látszik rajtuk, hogy nekik a bérlet ára aprópénz. Ha mégis sikerül büntetni, biztosan nem fizetik ki.”

Mindig azok fizetnek, akiknek nagyon számít a pénz, akik szerényen élnek. Pont most ellenőriztem le pár csekket a központban, tényleg befizették szépen a büntetést. Akikről ordít, hogy nem számít nekik, azok jó eséllyel nem fizetnek.

Fotó: Neményi Márton

Fotó: Neményi Márton

Ami a máig tartó ezredfordulós popkulturális hatásokat illeti – mint a Bëlga említett száma, vagy a Kontroll –, egyiket sem érzik sértőnek, inkább hálás poénforrások ezek, főleg Melindának. „Rendszeresen elsütöm, ha egy külföldi semmit sem ért – vagy úgy tesz, mint aki semmit sem ért, vagy úgy tesz, mintha külföldi lenne –, hogy amolyan kontrollosan rákérdezek: tic-ket? he? tic-ket?. Aki ilyenkor vigyorog, arról tudom, hogy látta a filmet. Nagyon tetszik nekem az a két jelenet, amikor ellenőriznek. A valóságot ugyan nem fedi, de baromi vicces. A vicc pedig fontos. Máshogy nem lehet.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.