Gyönyörűen csillagos az ég, úgy ciripelnek a tücskök, mintha valamilyen giccses film pátoszos jelenetében lennénk, elnyújtózunk hanyatt fekve, hogy beszívjuk a balatoni levegő illatát, na meg persze a szabadságét, amelyet már hónapok óta várunk, remélve, hogy az egész évben váratlanabbnál váratlanabb fordulatokat, problémákat és megoldandó feladatokat gyártó mindennapok most kis időre elszálljanak messzire, mi pedig élvezhessük a párom Szép kártyájával busásan megfizetett nyaralás nyugalmát. Kibontunk egy üveg helyi bort, koccintunk, ti pedig bekapcsoljátok a zenét, és nincs menekvés.
Na jó, valójában ez még az idillibb változat lett volna. Az a verzió, amikor legalább délután akad némi csönd ahelyett, hogy tizenfős társaságotokkal bezengitek az egész környéket régi olasz slágerek, majd Korda Gyuri és eltérő nemzetek sramli dallamaival. Pukkantak a pezsgők már 4 óra körül, akkor, bevallom, azt reméltük, hogy nemsokára úgyis kidőltök, elvégre egy távolból is hatvanasnak tűnő csapat korai ivászata jó eséllyel már alvást ígér éjfél körül. Nem így lett, kenterbe vertétek a tegnapi srácokat is. Ők egy házzal lejjebb béreltek szállást, a sikítozás és önfeledt káromkodások zaja furcsa elegyet képzett a Balaton Sound távolból érkező dübörgésével, nem húztuk különösebben fel magunkat rajta, mi is voltunk húszévesek. Igaz, nekünk akkor nem volt sem ötletünk, sem lehetőségünk komplett házat bérelni sokadmagunkkal a szőlőtőkék között, ha pedig mégis lett volna, egészen biztosan nem ordítunk torkunk szakadtából, mint ahogy nem tettük Zuglóban vagy a Dunakanyarban sem rögtönzött házibulikon, legfeljebb néhány pohár sörtől vagy bortól hangosabban énekeltük, hogy “I’m the scatman!“.
Fotó: GettyImages
Tőletek viszont nem tartottunk. Tőletek többet vártunk. Na nem azért, mert gyerekeink helyett a nagybátyáink vagy nagynénéink lehetnétek, nem is azért, mert már a korai órákban tetőfokára hágott a hangulat, sokkal inkább azért, mert mostanra ti is átéltetek már jó néhány dolgot. A fárasztó és idegőrlő mindennapokat, amikben leginkább a vakáció ígérete ad reményt, az infláció és az árak szédítően emelkedő rémálmát, amitől nagyot kell nyelni bevásárlás és balatoni szállás kifizetésekor egyaránt és a vágyat a pihenésre. Igen, értem én, hogy a bulizásra is akad igény, ismerek is néhány kiváló helyet erre a Balaton környékén, ott van például mindjárt Siófok, ahol a sétány mentén az égvilágon senkit nem ér meglepetésként senki önfeledt szórakozása, ez tulajdonképpen már amolyan cégére is a környéknek: oda vágyik az, aki pezsgésre vár.
Egészen különleges élmény viszont ilyesmiről beszélgetni veletek itt, Vászolyon. Mármint képzeletben, hiszen úgysem hallotok. Egy mesebeli faluban, sőt annak szélén, ahol a szőlőtőkék között százméterenként néhány ház lapul csak. Ahol nincs közért, nincs betonút, nincs még csak közvilágítás sem, csak a csillagos ég, a panoráma, a szőlők… és ti.
Nem mintha akadna rá keret, puszta kíváncsiságból és persze sóvárgásból néztem meg ma délelőtt, mennyibe is kerül a környéken egy ingatlan. Döbbenet, de nagyjából 200 millióba. Vajon milyen érzés lenne az ennyi pénzért megvett balatoni ház teraszáról benneteket hallgatni? Vajon milyen érzés lehet a szállásszomszédainknak, akik készpénzzel vagy bankkártyával fizetnek, erre elaludni? Nekünk szerencsénk van. Mi csak holmi céges cafeteriát költünk, na nem mintha nem lenne helye akár máshol annak is. És szerencsénk van, mert éjjel 2 elmúlt, és bagoly típusok vagyunk. De vajon hogy nem veszitek észre, hogy lehetne mindezt kicsivel halkabban is? Miért érzitek úgy, hogy kifizetve a házat kifizettétek a környék csöndjét is? Amikor holnap hazautaztok, mit szólnátok hozzá, ha az ablakotok alatt őrült bulizásba kezdene a telekszomszéd? Annyival szebb hely lenne a világ és persze a Balaton is, ha legalább néhány decibel erejéig észlelnénk egymást és azt, hogy így vagy úgy, de mégis csak hatunk egymásra.
