Lou Pearlman 2016 augusztusában, nyolc rács mögött töltött év után halt meg a börtönben. Amikor a hatóságok felkeresték a családtagjait, hogy vegyék át a holttestét, senkinek nem kellett. A temetőben még sírkövet sem kapott, a temetésén végül összesen öten vettek részt. Mindez annak tükrében különösen furcsa, hogy Pearlman nélkül nem létezne a Backstreet Boys és az N’Sync, a kilencvenes évek meghatározó fiúbandái.
Annak tükrében viszont már érthető, hogy a férfi az élete során több mint kétezer embert vert át a sajátos piramisjátékával, nagyjából félmilliárd dollárt zsebelve be tőlük és különféle bankoktól. Az elfogása után ebből mindössze tízmillió dollárt tudott visszaadni. Voltak emberek, akik az életük összes megtakarítását bízták rá a megnyerő mosolyú üzletemberre, és arra is akadt példa, hogy az átverés következtében valaki a saját kezével vetett véget az életüknek.
A popzene árnyoldala: Lou Pearlman felemelkedése és bukása egy háromrészes dokumentumfilm a Netflixen, ami egyszerre szól a kilencvenes évek popzenéjéről, illetve magáról Pearlmanről. Utóbbiról nemcsak egykori barátai, üzletfelei, áldozatai és alkalmazottai nyilatkoznak, hanem kamera elé ült a Backstreet Boys és az N’Sync több tagja is, például Chris Kirkpatrick, Howie Dorough vagy A.J. McLean, de megszólalnak tagok az olyan későbbi, és már kevésbé sikeres boybandjeiből is, mint a Natural vagy az O-Town. A téma tehát rendkívül izgalmas, épp ezért különösen furcsa, hogy a róla készült dokumentumfilm ennyire félresikerült.
Lou Pearlman és a Backstreet Boys (Fotó: Netflix)
Egy biztosítási csalással kezdődött
Lou Pearlman repülőgépek bérbeadásával foglalkozott, és az üzletfelei között számos híres zenész is megjelent. Az egyik ügyfele lett például a New Kids on the Block nevű fiúbanda, ő pedig rácsodálkozott, hogyan gazdagodhatott meg ilyen gyorsan néhány ennyire fiatal srác, hogy tőle repülőket béreljenek. Amikor utánajárt, hogy milyen összegeket keresett a zenekar, úgy döntött, hogy ebbe a businessbe be kell szállnia. Bár a zenéhez nem értett, pénze bőven volt ahhoz, hogy a megfelelő embereket fogadja fel maga mellé. Pontosabban: előteremtette a pénzt hozzá.
Pearlmannek akkoriban volt egy léghajós reklámozással foglalkozó cége is, ami különböző nagyvállalatok reklámjait a magasból mutatta az embereknek. A léghajók aztán egymás után hullani kezdtek az égből. A biztosítóknak valamiért nem tűnt fel a gyanúsan magas balesetszám, így Pearlman a biztosítási pénzből kapott közel 3 millió dollárt, az összeget pedig az általa összeszedett fiatalokból álló Backstreet Boys befuttatására fordította.
A pénzszórás eszelős volt. A fiúkat még senki nem ismerte, de már testőrökkel jártak fellépni, magángépeken repültek és őrülten drága turnébuszokkal szállították őket, miközben még iskolák tornacsarnokaiban léptek fel, jellemzően nem fizető közönség előtt.
A menedzser a „Fake it, till you make it!” (Tettesd, amíg valóra nem válik!) elvét vallva úgy gondolta, ha a fiúk a siker látszatát keltik, valóban sikeresek is lesznek.
Egyenes út a szakításhoz
Ez eleinte csak részben vált be. A Backstreet Boys meghódította a német tinik szívét, de az amerikai áttörés elmaradt. Míg ezen dolgozott, egy B-projektben is gondolkodott. Létrehozta az N’Syncet, mivel úgy gondolta, hogy előbb-utóbb lesz még valaki, aki előáll egy Backstreet Boyshoz hasonló fiúbandával, és ha ez úgyis elkerülhetetlen, akkor az a valaki legyen inkább ő. Mintha a Coca Cola és a Pepsi egy kézben lenne – legalábbis ez állt az ötlet mögött, és Pearlman üzleti zsenialitását jelzi, hogy a terv működött.
Lou Pearlman és az N’Sync, 1996-ban (Fotó: Mark Weiss/WireImage)
A férfi nem egy szerény, háttérbe húzódó menedzser volt, hanem ahol csak lehetett, hangsúlyozta, hogy ő áll a két sikersztori mögött. Többször nyilatkozott magáról úgy, hogy ő a fiúzenekarok hatodik tagja. A két boyband Pearlman vállalata, a Transcontinental része volt, ő pedig a zenekarok futtatása mellett gondoskodott arról, hogy a zenei siker miatt rávetülő reflektorfényt arra fordítsa, hogy minél több befektetőt vonzzon a cégéhez. Bár az üzleti életben fontos szabály, hogy családtagok és közeli barátok pénzére nem hajtunk, a menedzser először őket vonta be, hogy aztán sok száz ember akarjon részesévé válni a (mutatott) sikerének.
A menedzser elöl járt a dokumentumok hamisításában is. Az adóhivatal felé szerény bevételekről számolt be, míg a bankok felé kilőttek a számok, hogy minél kedvezőbb feltétellel kapjon hiteleket, amiket aztán újabb meg újabb hitelekből fedezett. A bajok akkor kezdődtek, amikor az aranytojást tojó tyúknak számító zenekarainak feltűnt, hogy Pearlman kihasználja őket. A világsiker dacára egészen nevetséges összegekről szóltak a nekik szóló csekkek, a banda tagjai pedig ügyvédek egész sorát alkalmazta, hogy mielőbb szakíthassanak a pénzéhes menedzserrel.
Ahol nincs erkölcs…
Bár a szakítás híre bejárta a világsajtót, Pearlman hírneve nem szenvedett csorbát, hiszen olyan popzenei zseninek tartották, aki bármihez ér, az arannyá válik. Ezután ipari mennyiségben gyártotta a popbandákat, a jelszava pedig az volt, hogy addig lesz igény a fiúbandákra, amíg léteznek tinilányok a világon. Az O-Townnal vagy a Naturallal már csak mérsékelt sikert ért el, de a befektetők bizalma sokáig töretlen maradt, ő pedig mindig mindenkit megerősített, hogy a lehető legjobb helyen fial a pénze. Az általa épített piramisjáték aztán a kétezres években kártyavárként omlott össze, ő pedig elmenekült az országból, tönkrement emberek százait hagyva maga mögött. Végül a hatóságok elfogták, és az élete utolsó nyolc évét rács mögött töltötte, de ez kevésbé vigasztalta azokat, akik az életük megtakarítását bízták rá. A dokumentumfilmben megszólal az öngyilkosságot elkövető alkalmazottjának édesanyja is, akinek a megtakarított pénze szintén Pearlmannél kötött ki.
A férfi annyira megveszekedett csaló volt, hogy még a saját közeli munkatársai sem láttak át a szitán. Az erkölcsei hiányát pedig jól mutatja, hogy zsidó származásúként a karrierje korai szakaszában még egy náci múlttal bíró német üzletemberrel is gond nélkül társult.
Fotó: Ron Davis/Getty Images
Vigyázat, csalunk!
Lou Pearlman története kétségtelenül filmbe illő, azonban David Terry Fine munkája számos hibával bír. Egyrészt nem mélyed el eléggé a kilencvenes évek boyband kultúrájában, és egyáltalán nem érdekli, hogy az egészet valójában olyan fekete fiúbandákról koppintották le, mint a Boyz II Men. Nem megy bele abba sem, hogy Pearlmant azzal is megvádolták, hogy zaklatta egyes fiúbandák tagjait, sőt a film szerint a férfi valójában teljesen aszexuális volt, egyáltalán nem foglalkoztatta a szexualitás.
A háromrészes doksisorozat ráadásul teli van önismétlésekkel, bizonyos információk többször hangzanak el a kelleténél, és túl sok időt tölt el a csalássorozat részleteinek bemutatásával még azután is, hogy már bőven értjük a működését. A piramisjátéka áldozatai pedig jóval kevesebb időt kapnak, mint amennyi indokolt lenne, Pearlmannel pedig a tettei súlyához képest túlságosan megértőnek mutatkozik a film, olykor még szimpátiát is keltve vele szemben.
Lou Pearlman 2007-ben a guami börtönben (Fotó: Masako Watanabe/The Pacific Daily via AP/Profimedia)
Az pedig egészen különös, már-már érthetetlen lépés, hogy a dokumentumfilmesek mesterséges intelligencia segítségével egy régi, Pearlmanről készült videót használva azt a látszatot keltik, mintha ő is nyilatkozna a filmben – igaz, erre figyelmeztetik a nézőt. Ez még akkor is problémás, ha a saját könyvének mondatait adják a szájába. Egy dokumentumfilmtől talán elvárható lenne, hogy hamisítás helyett a valóságot dokumentálja, és ez még akkor is igaz, ha bizarr módon a „csalás” kicsit illik a földkerekség egyik legnagyobb csalójának sztorijához, akinél hosszabban senki sem tudott üzemeltetni egy piramisjátékot.
A popzene árnyoldala: Lou Pearlman felemelkedése és bukása a Netflix kínálatában látható.
