nlc.hu
Életmód
Kipróbáltunk egy családi programot

Kipróbáltunk egy családi programot

Ha gyereked van és autód, bizton számíthatsz arra, hogy te vagy az a vásárló, akirõl minél több bõrt le akarnak, és le is fognak húzni. Nincs értelme semmiféle ellenszegülésnek, erõs idegzetre lesz szükséged!





Kezdhetném azzal is, hogy kellőképpen naív és kellőképpen kezdő vagyok mind autó, mind gyerek tekintetében. Ezért aztán váltok parkolójegyet, és utána be is fizetem a büntetést, ha mégis kapok zacsit. Elviszem a gyereket jópofa családi programokra, és nyelek egyet a büfé árait látva. Szóval bármikor, bármit.
Az itt következő vasárnapi történet csak egy a sok közül. Biztosan lehetett volna több eszem, előrelátóbb is lehettem volna, tájékozódhattam volna, táblákat is olvashattam volna, kérdezősködhettem volna, sőt. De nem tettem. Gondolom, van ezzel időnként így más is.


Keressünk parkolót!

Végtére is, mindjárt jön a Mikulás, miért is ne terveztünk volna programot az első decemberi hétvégére! És ha már a dolgok úgy jöttek össze, akkor menjünk egy baráti meghívásra a Művészetek Palotájába! Talán mert még sohasem voltunk ott! Nem is tudtuk pontosan, vagy nem tudatosult bennünk, hogy itt minden hétvégén gyerekprogram van, így aztán, amikor a Petőfi hídról lekanyarodva igyekeztünk valami parkolóhelyet keresni, igencsak meglepődtünk a nagy forgalom láttán. Háromszor – mint a mesékben, igen háromszor – pördültem-fordultam az autóval, mire nagy nehezen kiszúrtuk, hogy van egy kis tábla, ami mutatja nyíllal, hogy merre is kell menni a Művészetek Palotája parkolójába. Követtük a nyilat iziben.
A “parkoló” egy nagy kerítéssel körülvett kavicsos tér, no de hát nem baj, fiatal intézmény esetében igazán belefér! A bejáratnál álló őr és a tábla udvariasan eligazított minket arról, hogy ha ide akarunk beállni, akkor egy egész napra szóló jeggyel 800 forintért parkolhatunk. Bent a mélygarázsban óránként 200-ért. De ha koncertre jövünk, akkor ingyen. Hát mi – mondtuk – erre a rendezvényre jöttünk. Az őr bólintott. Mi is. Úgyhogy bearaszoltunk a mélygarázsba vezető autókonvojba. A lehajtásnál torpantunk egy kicsit, amíg mindenki megkaparintotta a kis belépőkártyáját. Közben végigfutott a szemünk egy táblán: “….kedves vendégek…, aha a mélygarázs január 26-tól fizetős. Január 26, aha!” Utólag nem tudnám megmondani, melyik év…..






Terelj össze ezer gyereket!

A gyerekprogram a tumultuózus játszóházakat leszámítva igazi promóciós ketrec. Ezt minden gyakorló szülő tudja: vidd el a gyereked bárhova, kapsz egy ingyen mütyürkézést, kapsz egy ingyen koncertet, viszont letámad minimum három cég, orvul a gyerekeden keresztül cserkész be, hogy a végén megsemmisülsz anyaként, ha nem veszed meg a cég termékét, ha nem választod legközelebb azt és csak azt. Ha nem ott eszel nála, ha nem ott iszol nála, és egyáltalán.

Apropó, evés-ivás. A harmadik – promós – kör után lerogytunk a földszinti kávézó-szerű büfébe. Kávét szerettünk volna inni (felnőttekkel gyakran megesik ilyen). A gyerek persze éhes volt, neki egy szendvics. Az asztalon vastagon morzsa, szemét, az előttünk hazait falatozó család hagyatéka. Két kávéból egy hideg. Na jó, így is ötven százalékos az arány, bizonyos esetekben ennek is lehet örülni. A szendvics mini és dizájnos. Rolniban rajta a mininél is minibb sajt, sonka, nagy salátalevél, megszórva pirospaprikával. A gyerek persze nem ette. “Csípős” – mondta. Megettük mi, felnőttek, ettől a gyerek még éhes maradt. Mindegy, 1300 ugrott “csak”, vonogattuk a vállunk.






Éttermi kalandozások


Nem ússzuk meg: irány az étterem! Nagy elegancia, kicsinyke adag, nagy felhajtás, gyereknek nehéz az ételválasztás. Viszont a pincérek kedvesek, türelmesek, mosolyogva kerülgetik a mindenfelé hömbölgő gyereksereget. Úgy látszik, más család is itt kötött ki…
Lassan telt az idő, nehezen kaptunk ételt, számlát. Akkor használjuk ki az időt kisebb dolgokra, irány a mosdó!
Jaj, hát minden hiperszuper! Gyönyörű, dizájnos kilincsek, színek, mosdók. A wécéülőkét önműködően fertőtleníti egy szerkezet, ahogy beléptem az apró helyiségbe, kigyulladt a lámpa. Nagyszerű! A megpihenés után néhány pillanat múlva – vagy csak nekem tűnt olyan rövidnek? –  elaludt a lámpa. Rám borult a vaksötét. Csak a második gondolatomban villantak fel ütős thrillerek képei. A harmadik pillanatban már a dizájnos kilincset kapargattam, kinyitottam az ajtót, és ahogy felemelkedtem, a lámpa ismét kigyulladt, ám ebben a pillanatban a hátam mögött az ülőke csendes morgással elkezdett forogni. A világítás érzékelője – gondolom – limit időre van beállítva. Így jár, aki sokat mélázik a legkisebb helyiségben.

Határozott honvágyam kezdett lenni. Nem is tudom. Hazavágytam.






Kiadások:

• Parkoltunk            900,-
• Kávéztunk           1300,-
• Ebédeltünk          5000,- 
• Stresszmentesítő
csodacsibés menü    650,-
• Kamu narancslé
pénzváltásra     cca. 200,-
És a helyzet fokozódik….


Kerestünk egy liftet, hogy lejussunk a mínusz 3. szintre, az autóhoz. A lift, amibe sikerült beszállnunk, csak a mínusz másodikig vitt. Vissza! Ki az előtérbe! Közben a gyerek egyre erőszakosabban nyüszítette, hogy ő is akar egy “boldog étel menüt”, mert abban van csodacsibe játék, pont olyan, amilyet az előbb itt valaki kapott a Ronald bohóctól! “Jaj, nem akarok gyorsétterembe menni!”
Végre egy másik lift, gyorsan beugrottunk. Mínusz harmadikon meg ki! Hurrá! A lift előtt álló automatához csak egyéb plázás neveltetésem okán léptem. Tudtam, hogy ingyen jegyet is kezelni kell, a kiléptetés miatt. Bedugtam tehát a jegyet, a gép zörgött, feldolgozott. És kiírt egy durva számot: 900 forint. Micsoda? Nyeltem. Sóhajtottam. Ismét nyeltem. Próbáltam felmérni a helyzetet. “Állok a gyerekkel a mínusz harmadikon. Sehol egy élő lélek. Csinálhatnék cirkuszt, de ahhoz túlságosan megviselt a délelőtt. Nyelek még egyet, és kinyitom a pénztárcám. Tízezres van benne. Csak egy tízezres.”





Magam sem hittem, de megint liftbe szálltunk, fel a földszintre. Átverekedtük magunkat az éppen pakolászó kézműveseken, a fenti – olcsóbb – büfé utolsó narancsléjét még megvásároltuk. És megtettük mégegyszer az utat az autóhoz. A jegyautomata megkapta a maga ezresét – kit érdekel karácsony előtt! Aztán végre beültünk az autóba és elindultunk.
A kiléptető mögött álló biztonsági őrnél egy pillanatra elgondolkodtam, szóljak-e neki, hogy miért kellett mégis fizetnem, vagy most lúzer vagyok-e? Az. A biztonsági őr ugyanis roppant udvariasan csak annyit kérdezett: “Sikerült kifizetni a jegyet?” Nyeltem, bólintottam, ebben már jó vagyok! És vártam kicsit, hogy a jegyet visszakapjam: ezt legalább elteszem emlékbe, a “Nem hiszem el, hogy velem történt” kacatok közé. A biztonsági őr azonban mosolyogva ingatta a fejét: “Ez nem adja ki!” Bólintottam: gondolhattam volna….







Hepiend…

Utóhang

A történethez hozzátartozik, hogy hazafelé menet természetesen megvettük a “boldog étel menüt” csodacsibés játékkal. Legalább a gyereknek legyen hepiend….

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top