Amikor hárman úgy döntöttünk, az Országos Kéktúra több mint ezer kilométerének nekivágunk, azt is elhatároztuk, hogy ez igazi bakancsos túra lesz, nem holmi ,,városiak egyszer egy évben kiszabadulnak-kirándulásokat teszünk. Így például szigorúan tömegközlekedéssel közelítünk meg minden túraszakaszt, autó szóba sem kerülhet. Tartjuk is magunkat ehhez, dacolva azzal a sok-sok nehézséggel, amelyre kezdetben nem is gondoltunk. Mert korábban azzal sem kalkuláltunk, hogy a távolabbi célpontokat nem is olyan egyszerű úgy elérni vonattal vagy autóbusszal különösen, ha át kell szállnunk , hogy még túrázni is maradjon időnk. Azért némi előnye is van a hosszú reggeli, délelőtti utazásoknak. Például alvásnak szentelhetjük, így kárpótolva magunkat némileg a hajnali kelésért, az ablakon keresztül nézelődve pedig ismerkedhetünk a tájjal, ahol hamarosan egy vagy két napot el fogunk tölthetünk.
El-elpottyanva
Peches ember ne menjen a jégre szól az örökzöld sláger. Nos, szerintem szerencsés se. Mert én annak tartom magam, ám a decemberi menetelésünk egyik szakaszán, túlzás nélkül mondhatom, többet ültem a földön, mint gyalogoltam. Természetesen nem önszántából keresett fel a kezdetek óta négytagúra duzzadt csapatunk egy erdei korcsolyapályát. Vékony hóréteg fedte a kicsit lápos területet, amelyen át kellett vágnunk, így nem láthattuk, hogy tükörsima jég borít mindent.
A téli túrákat mégis nagyon szeretem, különlegességük, hogy ilyenkor a szürke városi hétköznapokból egyszerre ragyogó, világos környezetbe csöppenünk. Hiszen a lombtalan fák ágai között a napsugarak szabadon táncolhatnak, s ha szerencsék van ahogyan nekünk a legutóbb , akkor a havas táj megsokszorozza ezt a fényfiestát. Egyébként is minden évszakban, sőt, minden hónapban látni az erdőt, figyelni, hogyan kíséri a növények változása az időjárás alakulását, a rendszeres természetjárás egyik szép ajándéka.
Sőt, még egy pesti lány is lehetőséget kap itt arra, hogy lassan-lassan felismerje a fákat, bokrokat. Így a Cserhát lankáin meg tudtam különböztetni, hogy most éppen a vadrózsa tüskéje cibálja-e a hajamat vagy a kökény kapaszkodott a kabátomba. Ahogyan azon pedig megrökönyödtem, hogyan kerül ide akác, egy középhegységbe. Otthon utánanéztem, kiderült, telepített a cserháti akácos (is), és maga a könyv sem tartja szerencsésnek e hajdani akciót.
Apropó, kabát! A négy év alatt sokat formáltunk túraruhatárunkon. Kezdetben télen az összes kiszolgált meleg ruhát magunkra szedtük. Arról, hogyan festettünk ezekben, legyen elég annyi, hogy párom így kommentálta: ,,Indul a hajléktalanshow! Nyáron viszont hosszú szoknyában és szandálban parádéztam például a Börzsönyben. Ahol olyan nagy szintkülönbséget kellett a nagy-hideg-hegyi turistaházig megtennünk, hogy az út utolsó órájában már egy szót sem szóltunk egymáshoz, csak katatón bámultunk magunk elé
A teljes cikk az 5. heti, február 1-jén megjelenő Nők Lapjában olvasható.