Ma már csak Zoét menedzselem

Miközben Zoltán Erikával beszélgetünk, a háttérben felhangzik a zongora hangja. A kilencéves Zoé gyakorol. Annak idején édesanyja is zongorázott, de rövidesen a tánc vált fontosabbá az életében. Az eltelt sikeres évek viszont igazolták, hogy jól döntött, most pedig megint egy igazán nagy dobással készül visszatérni.

– Mi most a legfontosabb az életedben?

– Leginkább az, hogy minden rendben legyen körülöttem. A férjem, a lányom, az édesanyám, és természetesen a munkám is. Úgy gondolom, csak úgy tudok jól „működni”, ha ezek mind-mind együtt vannak, és jól muzsikálnak. És most szerencsére minden rendben zajlik.

– Sokat dolgozol?

– Nagyon sok retro buliba hívnak, sőt, hallottam már olyat, hogy nélkülem nem is lehet tartani ilyen múltidéző összejövetelt. Jól esik látni, hogy a mai fiatalok is együtt éneklik velem a dalokat, és élvezik a régi slágereket, hiszen ez a kulcsa annak, hogy egy dal örökzölddé váljon. Mert azok, akik most lejárnak a retroklubba, továbbadják majd a gyerekeiknek, és így egy újabb generáció ismeri meg a nyolcvanas évek dalait. Én ugyanis tudom jól: engem nem a média tett azzá, ami lettem, hanem a közönség. Persze, azt is tudom, hogy hagyni kell a fiatalokat is lehetőségekhez jutni.

– A régi slágerek mellett készülsz új lemezzel is?

– Most ismét intenzíven foglalkozom új zenékkel, de ez nem egy szokványos visszatérés lesz, hanem olyan albummal készülök, ami nagyon formabontó lesz. Azt hiszem, mindenki – a szakma és a közönség is – rá fog csodálkozni. Többet azonban nem árulhatok el róla.

– Azt mondtad, a fiatalokat is lehetőséghez kell juttatni. Nézed a tehetségkutató műsorokat?

– Igen, nagyon jó, hogy van egy ilyen tehetségkutató verseny – mi annak idején csak álmodhattunk egy ilyen fantasztikus lehetőségről. Ugyanakkor sokan a versenyzők közül csak kemény nehézségek árán tanulják majd meg, hogy a döntéseikért vállalni kell a felelősséget. Valószínűleg százból kilencvennel elszáll a ló, hiszen egy pillanat alatt felkerülnek a csúcsra, de hogy ott maradjanak, azt már saját maguknak kell elérni.

– Annak idején ti is elindítottatok egy-két zenekart…

– Igen, Robival megpróbáltuk a produceri munkát is, de sajnos mindig csalódnunk kellett. Egy zenekart létrehozni és felfuttatni komoly munkába és pénzösszegbe kerül, ám ahogyan beindul a szekér, ezt hajlamosak elfelejteni a csapat tagjai. Azt hiszik, tudnak bánni a megszerzett sikerrel és hírnévvel, aztán persze kiderül, hogy nem, de akkor már túl késő. Olyan ez, mintha megszülnéd a gyerekedet, majd ő rövid idő után közölné, hogy mostantól nem ismer meg. Sok csalódás ért a felfedezettekkel kapcsolatban, ezért már nem foglalkozom ezzel a területtel. Ma már csak Zoét menedzselem.

– A te esetedben fennállt a veszély, hogy „elszállsz”?

– Nem, soha. És tudod, miért? Mert gyerekkoromtól azért dolgoztam, hogy majd jól csináljam azt, amit csinálok, és egy percig nem jutott eszembe, hogy ezért mennyi pénzt kaphatok. Soha nem mozgattak az anyagiak, akkor sem, amikor külföldi lehetőségek után kutattunk. Háromszor lett volna lehetőségem arra, hogy kinyíljon előttem Európa, ebből kétszer egy magyar ember irigysége húzta keresztül a számításaimat. De hiszem, hogy mindez nem véletlenül történt, hiszen talán ennek köszönhetem, hogy megszületett Zoé.

– Aki ma már kilencéves…

– Hihetetlenül felnőttes és komoly, nagyon örülök neki, hogy ennyire meg lehet benne bízni. Szépen zongorázik, talán neki éppen ez lesz az útja, de nem szeretném, ha túl korán művészeti pályára lépne. Inkább tanuljon, érettségizzen le, és ha szeretne, tanuljon tovább. Én már ki is néztem neki egy angliai művészeti egyetemet.

– És ha jön egy korai szerelem, mint annak idején az édesanyja életében?

– Zoé még pici lány, de már most megteszünk mindent azért, hogy felkészüljünk a tinédzserkorra, amikor majd lázad minden ellen, és „ő lesz a legokosabb a világon”. Remélem, majd jól választ magának párt, és követi azokat az erkölcsi értékrendeket, amelyeket mi mutatunk neki.

– Van valami az életedben, amit megbántál?

– Talán azt, hogy saját magamat soha nem tudtam igazán menedzselni, nem tudtam a saját érdekeimet tűzön-vízen át képviselni. Női praktikákkal sokszor elérhettem volna a célomat, de erre soha nem lettem volna képes. 

– A férjed, Robi jobban tudja képviselni az érdekeidet?

– Talán igen, de ő is nehéz eset, mert ha valakinél észreveszi, hogy nem őszinte, az már el is ásta magát. Többek között ezért kellett nekünk egy harmadik ember, aki kézbe veszi az ügyeinket, és harcol az érdekeinkért.

– A férjeddel találkoznotok kellett?

– Többek között ezért a találkozásért is hálás vagyok a sorsomnak, hiszen a személyében olyan párra találtam, akivel egy úton folyik az életünk. Mi ugyanazon a vágányon haladunk, most már életünk végéig!